KÖSZÖNÖM, VILÁG

Ezeknek a küszöböknek a végére értem, ugyanugy, ahogyan életem sok helyére eljutottam – nem egy tökéletes térképet követve, hanem egy fonalat követve. Amikor elkezdtem ezt az utat, nem egy sagát építettem. Egyszerűen csak megpróbáltam megérteni, miért folytatnak egyes emberek bennünk élni, miért válnak bizonyos sebek tanításokká, miért visz el az idő sok mindent, de nem mindent.

Az évek múlásával megértettem, hogy A NÉP, AKI MARADT nem egy márkából, egy vállalatból, sőt még csak nem is egy családból született. Egy kérdésből született: hogyan léphet át egy élet korszakokon, országokon, kultúrákon és embereken anélkül, hogy elvesztené saját identitását? A választ nem az eredményekben találtam meg. A kapcsolatokban találtam meg – mert senki sem építi fel önmagát egyedül, senki sem növekszik egyedül, senki sem menti meg önmagát egyedül.

Idáig eljutva szeretném elismerni a láthatatlan sokaságot minden út mögött: nagyapámat, apámat, anyámat, mindazért, amit átadtak anélkül, hogy meg kellett volna magyarázniök; azokat a nőket, akik előbb látták, mint én, mi történik; a kollégákat, az ügyfeleket, az idegeneket, akik mind, különböző módokon, tanítottak nekem valamit; azokat az országokat, amelyek emlékeztettek arra, hogy a világ sokkal tágasabb a meggyőződéseinknél; és még azokat is, akik elmentek, akiknek hiánya éppúgy formálta azt a férfit, akivé váltam, mint a jelenlétek.

Ez a mű az én nevemet viseli. De nem csak az enyém. Azoké is, akik tudatosan vagy tudattalanul nyomot hagytak az úton. Ha ezeken az oldalakon találtál valamit, ami a tiéd, akkor ez a történet már nem csak az enyém. Egy kicsit a tiéd is lett. Ezért nem búcsúval zárom. Hálával zárom.