Egy vatikáni kiadás, amely nem létezik

Egy vatikáni kiadás, amely nem létezik A Vatikán nemrég adatokat tett közzé a bíborosok és a Szentatya javadalmazásáról. Maguk a számok nem különösebben meglepők. Sok bíboros, főként azok, akik a Vatikánon belül szolgálnak, a hírek szerint havi 3000 és 5000 euró között kap. Ami meglepő, az valami egészen más. A pápa hivatalos fizetése nulla. A Vatikán közvetlenül fedezi a személyes szükségleteit és kiadásait. Első pillantásra ez nemesnek, sőt csodálatra méltónak tűnhet. Összhangban állni látszik a hivatal lelki természetével és egy olyan egyház hagyományával, amely régóta megkülönbözteti a szolgálatot a személyes meggazdagodástól. Minél tovább gondolkodik azonban rajta az ember, annál inkább felmerül egy egyszerű emberi kérdés. Ha a pápa újságot, fagylaltot vagy egy üveg vizet szeretne venni, vagy egyszerűen kifizetni egy kávét, meg tudná-e tenni teljesen egyedül? A kérdés nem a pénz összege. A kérdés az önállóság. Az az élet, amelyben minden személyes kiadást egy intézmény nyel el, egyben olyan élet is, amelyben a magánélet eltűnhet, a magány ritkasággá válik, és még a legkisebb személyes gesztus is azt kockáztatja, hogy adminisztratív üggyé lesz. És mégis: mielőtt Őszentsége volna, ember. Ember, aki egy családba született. Ember, akinek barátai, emlékei, rokonai és személyes vonzalmai vannak. Ember, akinek — noha a Föld egyik legterhesebb felelősségét hordozza — meg kellene őriznie a méltóságot, hogy legalább a saját forrásainak egy kis részével maga rendelkezzék.

Ez az elrendezés kevésbé tűnik lelki elvnek, sokkal inkább egy másik kor örökségének. Nem teológiai ereklyének. Vezetési örökségnek.

Ez a gondolat vezetett oda, hogy elképzeljek egy egyszerű alternatívát. Nem gazdasági reformot. Egy vállalati rituálét, az emberi valósághoz igazítva. Ha a bíborosok havi 3000 és 5000 euró között kapnak, miért ne lehetne a javadalmazást így felépíteni: — rögzített alapjuttatás. — mérhető célokhoz kötött elem. — minőségi hozzájáruláshoz kötött elem. — és jelképes elismerés a Szentatyának, az intézmény bevételeinek egy csekély százalékával egyenértékben. Nem azért, hogy a pápa gazdag legyen. Nem azért, hogy elüzletiesítsük a hitet. Nem azért, hogy az egyházat vállalattá alakítsuk. Hanem egyszerűen azért, hogy a felelősséget összekössük az elismeréssel. Minden szervezetben a vezetés végső soron azoktól az emberektől nyeri az erejét, akiket szolgál és összefog. Minél erősebb a közösség, annál erősebb az intézmény. Minél erősebb az intézmény, annál nagyobb a vezetésének legitimitása. A Vatikán nem vállalat. De a Föld leglátványosabb vallási alakját sem volna szabad abba a parado” helyzetbe hozni, hogy hatalmas tekintélyt gyakorol, miközben semmiféle személyes gazdasági önállósága nincs. Ez nem teológiai érv.

Hanem emberi.

Kétezer éve az egyház a közösséget, a szolidaritást és azt a gondolatot hirdeti, hogy az erő az egységből fakad, nem az elszigeteltségből. Talán ennek az elvnek a legfelső szinten is érvényesülnie kellene. Mert az egyének önmagukban ritkán erősek. Mindig az egyesülés teremti az erőt. És ha ez a lecke igaz a hívőkre, igaznak kell lennie arra az emberre is, aki egész életében ezt tanította.

Dicsértessék a Jézus Krisztus” Ferdinando

U.I. — Azon kaptam magam, hogy ezt kérdezem: ha Őszentsége teljesen az intézménytől függ, és senki nem kölcsönöz neki egyetlen dollárt sem, hogyan tudna eljönni, hogy találkozzunk?