GILLETTE: TÉLI VARÁZSLAT

Egy meleg mediterrán város, Olaszország határain belül, hatvanegy évig adott nekem otthont: egy nyugtalan testnek, amely a valódi dimenzióját kereste, és egy elmének, amely már Amerikában élt.

Az én Amerikám. Az, amelyiktől sírnom kellett, valahányszor a zászlóra néztem, és amely lehetetlen módon gyorsította fel a szívverésemet. Az, amelyik egy nap otthont ad majd nekem, és arra vár, hogy a földje mélyére fogadjon.

Azon a napon hívott fel a nagynéném. Azt mondta, meghaltak a nagyszüleim. Végelgyengülés.

Háromszáz kilométer választott el minket, de semmi és senki nem tudott volna megállítani. Beültem az autóba, és vezettem. Négy órával később megérkeztem.

A ház zárva volt. Egy szomszédasszony, amint meglátott, köszönt, és behívott egy kávéra. De nem annak volt itt az ideje.

Mindig nálam volt a ház kulcsa. Tipikus Frega-vonás: a problémát megelőzni mindig jobb, mint megoldást keresni rá. Ilyenek voltunk.

Bementem. Még mindig éreztem a ház, a szobák, a szekrények, a konyha illatát, és annak a kandallónak az illatát, amely 1977 telén társaságot nyújtott nekem, amikor még csak tizenkét éves voltam. Mindaz, ami elment, már nem volt ott. De az emlékek még ott voltak.

Az ösztönöm a padlás felé húzott.

Két kisegér fogadott. Egyáltalán nem ijedtek meg. Úgy voltak ott, mintha rám vártak volna, mintha el kellett volna vezetniük valamihez.

Egy kartonbőröndhöz vezettek, amely zárva volt, és vastag porréteg borította.

A kíváncsiság arra késztetett, hogy kinyissam. A két egér elégedettnek tűnt, mintha teljesítettek volna egy feladatot.

Benne egy füzetet találtam.

Egyedi kézírás, csupa nyomtatott nagybetű, összetéveszthetetlen. Az apámé volt.

Az egyik történeten dátum állt: 1955. február 21. Véletlenül épp a születésem napja – csak az év volt más. Tíz évvel azelőtt írta azokat a sorokat, hogy világra jöttem.

Istennek írt.

Családot kért, feleséget és gyerekeket. És egyet különösen: egy fiút. Ferdinandónak nevezné el, az apja után. De a kérése nem ért véget itt.

Hevesen sírni kezdtem. Féltem, hogy eláztatom a füzetet, ezért átváltottam a könnyek nélküli zokogás üzemmódba. Arra, amelyet az életben csak nők jelenlétében használtam – az egyik módszerem, hogy megadják magukat, az egyik módszerem a csalásra. Frega vagyok.

Részletesen leírta, milyennek akarja a fiát. És, hogy ne húzzam az időt, a végén magamra ismertem. Arra, aki vagyok.

És ez volt az egyik olyan pillanat, amikor egyetlen kérdést tettem fel magamnak:
Ki volt az apám?

A családfa elvégezte a többit. Mert ezzel a kérdéssel együtt, a vezetéknevemmel, azzal, ami vagyok, az emberek ma mindig ugyanazt kérdezik:
A Fregák valódiak, vagy csalók? Egy kicsit mindkettő. Mi vagyunk a Fregák.

Az apám fiút kért Istentől.
Isten teljesítette a kérést.
De a szállítás rossz volt.
A modell amerikai volt.
Olaszországba érkezett.