NORA NÉNIKÉM

Az utóbbi napokban ez a név újra meg újra eszembe jutott. Anyám szomszédja volt, az az asszony, aki 1963-ban lányaként fogadta be, és talán először adta meg neki azt, amire soha senki nem tanította: a szeretetet.

Nem vagyok az a fajta fiú, aki könnyű ítéleteket osztogat a saját anyjáról vagy másokról, akik már elhunytak. Az enyém csupán az emberi viselkedés szabad elemzése marad, mentségek nélkül, semmi nélkül, mintha meztelen király lennék.

És ez a nápolyi asszony, jellegzetesen svéd vonásokkal – kék szem, világos bőr, közepes termet –, megszokta, hogy mosolyogjon, és mindig, édes, igéző hangjával és természetes gyors észjárásával, ahogyan azok tudják, akik a világnak ezen a szélességi fokán születtek, hagyott benned valamit, amin gondolkodhattál: miért mondta ezt nekem?

1985 volt. Cosenzában dolgoztam, és meglátogattam. Nekem Nora néni volt, ő pedig szeretettel Ferdinànak szólított. A nővérem, Teresa keresztanyja volt, ajándék anyámtól, amiért mindig is hálás volt, és mindig érdeklődött felőlünk.

Amikor utoljára látott, alig múltam hétéves, most pedig, húszévesen, egy fiatalembert nézett, de nagyon jól tudta, miből van szőve a kognitív szövet, amelyet magamban hordtam.

A szeretete irántam másképp mutatkozott meg, és én éreztem, de visszafogta magát, szinte mintha szándékosan meg akarta volna akadályozni, hogy kimondja mindazt, amit gondol.

Azon a délutánon megismertem a lányát, Lellát is, aki fogorvos volt, gyönyörű nő, az anyja bájával és az apja eleganciájával. Melegen üdvözölt, és azt mondta: „Tényleg te vagy az, Ferdinando? Ugyanaz, aki két évig lakott a házunkkal szemben?”

Először egy mosollyal feleltem neki, aztán azt mondtam: „Igen, én vagyok, annak a helynek a legjobb változata, ahol ma vagyunk.” Mindenki nevetett, mindenki nézett, aztán a búcsúzkodás és az indulás, és ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk.

Épp csak annyi időm volt, hogy beüljek az autómba, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiáltják egy két emelettel feljebb lévő erkélyről. Nora néni volt: „Ferdinà, gyere vissza, látni akarlak még egyszer.”

„Rámosolyogtam. Tudtam, hogy nem fog megtörténni. A feladatom már teljesült.”

Egy igazi meztelen király egy intelligens nő előtt pontosan így marad: ahogyan az anyja a világra hozta.

És én az anyám fia voltam.