GILLETTE: A LÁNYOM

Épp leültünk az asztalhoz. Ő velem szemben ült. A feleségem, aki oldalt ült, megkérdezte, miért nézem őt csendben, szó nélkül.

Megkérdezte, van-e rá oka, valami körülmény, valami, ami így ráirányította a figyelmemet.

A hot dogomat ettem – a legjobbat, amit ehettem, még Olaszországban is –, és a szemem az övét kereste. Giorgia. A lányom. Próbáltam megérteni, mit rejt magában.

Valóban egy része volt nekem. A tökéletlenségeim egy tökéletes testben. Kifinomult elme. Egy nő.

Egy ponton felállt, hogy vitába szálljon valamivel, amit korábban mondtam – szinte hogy kijavítson, azzal a modorával, azzal a személyiségével –, és megpróbált néhányszor megveregetni a vállamon. Úgy, ahogy az anyák szokták a gyerekeket.

De én csak az apja voltam. És mosolyogtam, arra gondolva, hogy az anyám után egy másik nő van mellettem, ugyanazzal a megbízatással: nem megvédeni, hanem ellenőrizni engem. Ez volt a sorsom.

Megkérdeztem magamtól, miért. Mi is valójában a lelkem. Kit képviselek abban a pillanatban. Őszintén megkérdeztem magamtól, ki a fene vagyok.

Ugyanazt a kérdést teszik fel azok, akik ismernek. Akik olvasnak. És talán egy nap New York egyik sarkán meglátnak majd egy kocsival, ahogy ingyen osztogatom a hot dogot az utcán – csak az örömért, hogy lássam az emberek mosolyát. Ahogy mindig is volt, 61 éve. Senkinek semmibe.

Mert ez vagyok én.