GILLETTE: AZ ÉN ELNÖKÖM

Az Elnök nem ült. Süllyedt. Nem beszélt, nem figyelt, nem parancsolt. Alig lélegzett. Egyike volt azoknak a napoknak, amikor még a legnagyobb férfiak is olyanok, mint a hidegben kint felejtett gyerekek.

Messziről kiszúrtam, és megszerveztem egy gáláns találkát – két barátnőt. Csendben érkeztek mellé. Smink nélkül, kihívás nélkül. Egyszerűen jelen voltak. Mintha valaki azért ültette volna oda őket, hogy betöltsenek egy űrt, amely nem akart betöltődni.

Olyan erőfeszítéssel emelte fel a szemét, mint aki egy követ emel, rám nézett, és komoly arccal megkérdezte: Kik ezek, Nando? Mosolyogtam, és nem válaszoltam. Erősködött:

– „Nando… szerinted… prostituáltak?”

A hangja megtört volt. Semmi irónia, semmi rosszindulat. Csak félelem. A félelem attól, hogy olyan férfivá vált, akinek fizetnie kell valakinek, csak hogy ne érezze magát egyedül.

Életében soha nem fizetett nőért – de gyakran kiürítette értük a zsebeit. Első zseb: vastag bankjegyköteg, a hatalom jelképe. A többi: aprópénz, mintha azt mondaná, csak azt költöm el, amit én választok.

Lassan közelebb léptem, ahogy az ember ahhoz közelít, aki a szakadék szélén áll.

– „Nem, Elnök úr. Nem prostituáltak.”

Nyelt egyet, mintha ítéletre várna.

– „Akkor mik?”

– „Helyettesítők, Elnök úr.”

Csend. Először nem értette. Aztán megérkezett a jelentés.

– „Helyettesítők… mit helyettesítenek?”

– „Mindazt, amit már nem képes egyedül érezni.”

A két nő engem nézett, de nem sütötték le a szemüket. Ők elvesznek – mindig –, de soha nem kérnek.
Nem azért voltak ott, hogy elcsábítsák. Azért voltak jelen, hogy betöltsenek egy fekete lyukat.

Az Elnök lassan beszívta a levegőt. Egy könnycsepp – csak egy – hangtalanul lehullott.

– „Nando… zuhanok.”

– „Tudom, Elnök úr. De nem ma.”

És egy másodpercre, abban a pillanatban, újra önmaga lett. Nem a szerep. Nem a jelkép. A férfi.

Az én elnököm férfija.