AMIT A GILLETTE MAGA UTÁN HAGY

(azok szemével, akik újra útnak indultak)

„A klinika a betegeket gyógyítja. A gondoskodó közösség az embereket tartja meg.”

I. Ami megmarad

A társalgóban voltam, abban, amelyet délutánonként kinyitottak a betegeknek pihenésre, cigarettára, beszélgetésre – és nekünk, kísérőknek is, akik arra vártunk, hogy hazavigyük a betegeinket.

Nem voltam nyugtalan, de figyeltem: azt, hogyan válik törékennyé valaki a betegségben, amely gyakran rokkanttá tesz, és nincs belőle kiút, olyan betegségben, amely senki korára nem néz.

Öt férfi és egy nő volt ott, mind kerekesszékben. Felém fordultak, és kérdezgetni kezdtek, hány éves vagyok, mit dolgozom, mivel foglalkozom, mi a hivatásom; végül tudni akarták, mit gondolok bizonyos politikai és vallási kérdésekről, és néhány közszereplőről.

A szemük ki volt hunyva, olyan valakinek a szeme, aki már csak arra vár, hogy kialudjon a fény. Én pedig, az a fény, újra meggyújtottam.

Ez az én módom, ahogy az emberekkel vagyok: megmosolyogtatom őket. Nem vagyok színész, sem a klinika bolondja – csak egy ember, mint sokan mások, de nem olyan közönséges, mint a kenyér.

Aztán kértek egy történetet. És itt őszintének kell lennem az olvasóval: amit elmeséltem, nem volt illedelmes vicc, és semmilyen más helyen nem meséltem volna el. De ott, abban a teremben, az engedélyt arra, hogy nevessenek azon, amit az élet elvett tőlük, ők adhatták meg – saját maguknak. És ők kérték tőlem. Ezért úgy adom vissza, ahogy volt, mert ha teljesen megtisztítanám, elárulnám őket.

Hadd meséljek – mondtam – egy kerekesszékes férfiról, kar és láb nélkül, aki egy napon jelentkezett egy társkereső oldal hirdetésére.

És ha valaki nem mosolyog, tettem hozzá, az nem az én hibám: csak azt jelenti, hogy ma nem az ő napja.

Egy nagyon gazdag, idős asszony – úgy nyolcvan körül –, akinek a negyvenöt éves unokahúga segített, férjet keresett. De mindazok után, amire az élet megtanította, világos elképzelése volt arról, milyen férfit akar: olyat, aki soha nem emel kezet, aki otthon marad, és – mondjuk így – bőkezűen megáldott férfit.

Kopogtak az ajtón. Ott találta maga előtt ezt a kerekesszékes férfit, kar és láb nélkül, de fiatalon és jóképűen, aki a hirdetésre jelentkezett.

Elbeszélgetett vele.

Olyan férfit akart, aki soha nem emel kezet: neki pedig nem volt karja. Első pont mellette.

Otthonülőt akart, csendeset: ő pedig láb nélkül ült a székében. Második pont mellette.

Végül azt mondta neki, hogy jól felszereltnek kell lennie. Ő pedig teljes komolysággal így felelt: „Asszonyom… és mit gondol, mivel kopogtam az ajtón?”

Erre az öt férfi kitört nevetésben, és nem tudták abbahagyni. A nő viszont komoly maradt, rezzenéstelen. És minden figyelmem felé fordult.

Neki nem volt második változatom, semmit sem készítettem elő. De villámként jött az ihlet: azt mondtam neki, hogy ha kívánja, megadom neki annak a jelöltnek a telefonszámát. Felcsillant a szeme, elmosolyodott, és azt mondta: igen, igen.

Kivívtam tőle egy mosolyt. Elértem a célomat. Ennyi maradt abból a pillanatból – és ez elég volt.

Amikor elhagytam az intézetet, mindenki azt kérdezte, mikor jövök vissza, és van-e még más történetem.

II. Epilógus

Az emberek azt hiszik, ami megmarad, az egy kórlap, egy röntgenkép, egy otthon folytatandó terápia, vagy egy sietve egy cetlire firkantott telefonszám.

Tévednek.

Amikor valaki elhagy egy intézetet, szinte semmit sem visz magával abból, amivel gyógyították.

Az embereket viszi magával.

A hangokat viszi magával.

A szokásokat.

A folyosókat.

Az időbeosztásokat.

Az arcokat, amelyek heteken vagy hónapokon át kijelölték élete idejét.

Az orvoslás az archívumban marad.

Az emlékezet másik utat választ.

És erről az emlékezetről akarok beszélni.

III. A szerző oldala

Ezt a művet senki sem rendelte meg.

Nem adták el.

Nem kereskedelmi céllal készült.

Azért íródott, hogy tanúságot tegyen a rehabilitáció, az emberi méltóság és az emberek közötti kapcsolat értékéről.

Az egyetlen kért díj egy jelképes dollár – nem a mű ellenértékeként, hanem a gondoskodás, a remény és a felelősség kultúrája iránti közös elkötelezettség tanúságaként.