MEN’S GILLETTE, STORY

„Enzo – mondta az anyám az apámnak –, bentlakásos iskolába kell adnunk.

Nem bírok már Nandóval.

Lehetetlen kordában tartani.

Ami még rosszabb: kiszámíthatatlan.”

Elhallgatott egy pillanatra.

„Tudod, mit csinált ma?”

„Nem. Mondd el.”

„Velem volt a boltban, és anélkül, hogy észrevettem volna, eltűnt a hosszú olló.

Az, amelyikkel az anyagot vágom.

A harmincméteres anyagvégeket.

A tartalék ollót kellett használnom.

Majdnem egy órán át kerestem.

Aztán láttam, hogy jön vissza.

Nyugodtan.

Mosolyogva.

Kezében az ollóval.”

Az apám felnézett.

„Hol volt?”

„A bárban.”

„Mit csinált ott?”

„A fiunk ötéves, Enzo.

Te vagy az apja.

Próbálj végre felelősséget vállalni, ahelyett hogy úgy nevetsz, mint egy idióta.

Aggódom.

Mi lesz belőle?”

Az anyám meg volt rémülve.

Amikor azonban visszaértem, nem voltam egyedül.

Rocco Pizzimenti, az Orfeo bár tulajdonosa jött vissza velem.

Úgy nevetett, hogy alig állt a lábán.

Rocco elmondása szerint gyakran szórakozott azzal, hogy felszarvazottnak nevezett.

Azon a délutánon elhatároztam, hogy rendezem az ügyet.

„Tudják, mit csinált?” – mondta Rocco.

„Bejött a bárba azzal az ollóval.

Hogy elvágja a torkomat.

Tartottam a távolságot, és tovább gúnyoltam.

Az egész bár nevetett.

De ő nem adta fel.

A végén el kellett vonszolni.”

Az apám nevetett.

Rocco nevetett.

A vendégek nevettek.

Én nem.

Végül Rocco abbahagyta, hogy felszarvazottnak nevezzen.

Akkor értette meg, hogy nem egészen az vagyok, akire számított.

Az anyám erre a következtetésre már jóval korábban eljutott.

Másnap reggel egyenesen a bentlakásos iskolába vitt.

A Szent Vince Rend nővéreihez.

A beiratkozási díjat és az egész évi tandíjat egyetlen összegben fizette ki.

Biztosítás.

Az ellen, hogy negyvennyolc órán belül hazakerüljek.

A főnöknővel négyszemközt abban is megállapodott, hogyan bánjanak velem a jövőben.

Az apám üzletkötő volt.

A főnöknő nápolyi volt.

Visszatekintve egy üzletkötő apa és egy nápolyi főnöknő párosa szinte mindent megmagyaráz, ami ezután következett.

Az apám arról is gondoskodott, különösebb feltűnés nélkül, hogy a zárda folyamatosan kapjon Gillette-es reklámanyagot.

Különösen nejlonzacskókat.

Ötszáz kartont.

Azokban az években aranyat értek.

Nehéz volt hozzájutni.

Drágák voltak.

Nélkülözhetetlenek.

A nővérek imádták őket.

Valahányszor fogyóban volt a készlet, megcsörrent a telefon.

Maria Franca főnöknő, Forcellából.

„Frega úr, talán beugorhatna egy köszönésre.”

Ekkor tanultam meg egy fontos különbséget.

Létezett lelki köszönés.

És létezett társasági köszönés.

Egy nap az értékesítési igazgató, Raffaele Di Tullio felhívott minket otthon, és az apámat kereste.

Szerencsétlenségére meg is találta.

„Frega, jó reggelt. Hogy van?”

„Jól, doktor úr. Köszönöm. De ez nem udvariassági hívás.

Mondja.”

„A központban mindannyian kíváncsiak vagyunk.

Szeretnénk megérteni, hogyan sikerült egyetlen üzletkötőnek elhasználnia az Olaszország-szerte szétosztott összes reklámanyag harminc százalékát.

Puszta kíváncsiság.

Semmi több.

Közel harminckét raklap nejlonzacskót szállítottunk magának.

Azon tűnődünk, hogy megy az üzlet.

Nem a Gillette-üzlet.

A nejlonzacskó-üzlet.

Eladja őket?

Hasznot húz belőlük?

Vagy elmagyarázná, mi folyik pontosan?”

Az apám nem habozott.

„A Vatikánnak segítek.

Korlátozottak az erőforrásaik.

Nincs költségvetésük.

A Reggio Calabria-i Szent Vince Rend nővérei, akiknél a fiam felnő, egy kis együttműködést kértek a jótékonysági munkájukhoz.

Ahogy Ön tanította, doktor úr, nem reklámoztam a kezdeményezést.

Tudom, hogy Ön az ilyesmit csendben szereti intézni.

Semmi reklám.

A Gillette módján.”

Csend.

Hosszú csend.

Végül:

„Rendben van, Frega.

Küldök még anyagot.”

Nyolc éven át a nővérek egyetlen nejlonzacskót sem vásároltak.

Egy kérdés megválaszolatlan marad.

Mi lett volna, ha az egészből üzletet csinálnak?

Apácák voltak.

De nők is voltak.

Senki sem nyomozott.

A bentlakásos iskola első hónapjai legalább három olyan esetet produkáltak, amelyet a nővérek mélységesen nyugtalanítónak találtak.

Nekem teljesen normálisnak tűntek.

Az első bújócska közben történt.

Valahányszor játszottunk, elkerülhetetlenül a nővérek magánszobáiban kötöttem ki.

Kíváncsi voltam.

Látni akartam, milyenek az apácák fátyol nélkül.

A legnagyobb felfedezésem egy nővér volt, akinek a haját szinte tövig leborotválták.

Attól kezdve minden keresés ugyanazzal a figyelmeztetéssel kezdődött.

„Nézzetek meg mindenhol.

Az az ördög bárhol elbújhat.”

Én lettem a rémálmuk.

Az érzés teljesen kölcsönös volt.

A második eset a reggeli misén történt.

A gyerekek minden nap fél tizenegykor sorba álltak, amikor kijöttek a kápolnából.

Egy nővér előrenyújtotta a rózsafüzérét, és feltett egy egyszerű kérdést.

„Ki a leghatalmasabb lény a Földön?”

Mindenki a jóváhagyott választ adta.

„Jézus Krisztus.”

Aztán megcsókolták a rózsafüzért.

Egy reggel apró módosítást eszközöltem a szertartáson.

A rózsafüzér helyett a nővér ruháját csókoltam meg.

Aztán azt mondtam:

„Az apám azt mondja, a nők hatalmasabbak Istennél.”

A reakció azonnali volt.

A szüleimet még ebéd előtt behívatták.

Az intézmény meg akart szabadulni az ördögtől.

Egy kellően nagyvonalú csekk a bűnt aggodalommá változtatta.

Az aggodalom feltűnően gyorsan elszállt.

A csekken hat nulla állt.

A régi olasz líra igen meggyőző volt.

Az évek romantikusan teltek az ártatlanság védelme alatt.

A süteményünnepek egyszerűen alkalmat adtak arra, hogy ingyen együnk.

A színház alkalmat adott arra, hogy kimondjam az igazat.

Valahányszor herceget játszottam, közöltem a közönséggel, hogy a hercegnőt nem kell megcsókolni, mert csúnya, és kellemetlen a lehelete.

A tanárnők nem értettek egyet.

Végül eljött az ötödik osztály.

Aztán a záróvizsga.

A bizottság egyik tagja hagyta, hogy egy magánjellegű gondolata kiszökjön a nyilvánosság elé.

„Végre.

Megszabadulunk tőle.”

Úgy tűnt, minden el van rendezve.

Úgy tűnt, mindennek vége.

Harminc évet vártam.

Aztán visszatértem.

Leadtam egy rendelést Gillette-borotvapengékre.

Előre fizetve.

Senki sem kérdezte meg soha, hogyan válhatott ez lehetségessé.

Hatvanegy év telt el.

Kérdések még ma is maradnak.

Nemrég a lányom rám nézett, és azt mondta:

„Bocs, Nando.

Nem hívlak apának.

De ki a franc vagy te?”

Ah.

Ahahahah.