A BOSTONI SZELLEM

Amikor életed utolsó két évéről beszélsz, nem csupán egy kezdetet és egy véget idézel fel. Egy töréspontot írsz le, ahonnan nincs visszaút, csak sors, nagyon hasonlóan az enyémhez.

Szinte mantrává vált. Valahányszor valaki azon tűnődött, ki vagy, a válasz magától jött: sokaknak ismerős volt, de igazán csak kevesen értették.

Csupán valakinek lenni, akinek a létezésére senki sem számít, és mégis ott vagy. És ugyanaz a nevünk.

Ennek a létezésnek az első igazi tanúja a lányom, Giorgia volt: huszonhárom éves, alsó végtagjai részlegesen bénák, ajándék a születésétől fogva, amelyet egy elhúzódó szülés és talán a kevés figyelem okozott.

A dühe lett az én kihívásom, ugyanaz a düh, amelyet egykor anyám sírján hagytam, és később újra megtaláltam benne. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy kihívjon, hogy szembeszálljon velem, hogy elmondjon mindent, ami a viselkedésemben bosszantotta. Az anyja nevelte, egy egyszerű és művelt nő, azzal a további bonyodalommal, hogy egyetemet végzett, és tökéletesen beilleszkedett a társadalom elfogadott keretei közé.

Ez volt az ő normalitásuk. Pontosan az, amit én mindig félretettem és kizártam a saját életemből.

Nem volt értelme vitatkozni a családom két nőjével. Sosem nyertem volna. Nem azért, mert nekik volt igazuk, hanem a jellem miatt. Mindig is szerettem veszíteni. Ezt ők sosem tudták.

Egy fullasztó augusztusi éjszakán történt. Kihagytam a vacsorát, ami újabb módja volt annak, hogy bebizonyítsam magamnak, uralom az intimitást és az ételt is, amikor egy éles zaj felébresztett.

Azt hittem, a kutya az, az amerikai labradorom, az ilyen hang egyetlen logikus forrása. De tévedtem.

Amikor beértem az ebédlőbe, ott láttam őt a piros fotelben ülni, a félmosolyával.

Ismertem.

A bostoni szellem volt az.

A szoba túlsó végéből úgy köszöntött, mint egy régi barátot, és rögtön panaszkodni kezdett, hogy „szaúdi Calabriába” kellett utaznia. A negyvenöt Celsius-fok még neki is sok volt, és az sem javított a hangulatán, hogy el kellett hagynia Maine hűvös partjait.

Emlékeztetett arra a három történetre, amelyet a Gillettenarrative fantasy rovatában tettem közzé. A „Tenyérjósnő” – mondta – sok kollégáját szórakoztatta, és néhányan azon tűnődtek, mikor történt mindez.

Nem volt kedvem folytatást írni, ezért miután megnyugtattam, megkérdeztem, mi szél hozta a házamba.

„Más okból jöttem” – felelte.

A találkozó természete nem volt sem spirituális, sem mágikus, sem ezoterikus, sem kiadói, sem irodalmi, sem pénzügyi. Senkivel sem volt megállapodása a P&G-nél. Csak el akarta mesélni nekem a saját történetemet, megmagyarázni, ki vagyok, és felfedni azt a részemet, amelyet nem ismertem.

Világossá tettem, hogy ha a beszélgetés antropológiai, genealógiai vagy nőgyógyászati irányt vesz, egy centet sem fizetek. Semmire sem fizetek elő. Nem kell tudnom, hogy valami nemesi kaszthoz vagy ősi házhoz tartozom-e.

Az, ami már voltam, elégnek tűnt.

„Az ősöd grúz volt” – mondta. „Egy nép, amely régóta feszült viszonyban él az oroszokkal. Komoly, pontos emberek. Nem háborúskodók. Egyszerűen az élet szerelmesei.”

„ISTEN HOZOTT” – feleltem. „Most kezd érdekessé válni a történet.”

„Te tényleg egy pompás rohadék vagy, Bladefrega” – mondta a szellem. „Részben igaz, amit az eredetedről írtál. Ugyanaz az ösztön, amely mindig vezet. De most elmondom neked azt, amit sosem írhattál volna meg, mert nem tudtad.”

A másik piros fotel felé mutatott.

„Ülj le. Itt nincs jósnő. Egyedül vagyunk. Nézzünk egymásra rendesen, és értsük meg egy kicsit jobban egymást.”