GILLETTE: ANTONY

Szívesen felboncoltam volna ezt a nevet, de csak azoknak az emlékei maradtak meg, akiket ismertem, szerettem, akikkel együtt éltem, és néhányuké, akiket még jobb helyre is küldtem. Az anatómiához pedig diplomák, tanúsítványok, szakképesítések kellenek – túl sok bürokrácia.

Szeretem kézzel enni a sült csirkét, és rögtön azután felállni az asztaltól, hogy megmostam a kezem, hogy ne vigyem magammal a szagát.

Az első „Antonio” – nőnemben – egy római nő volt, idősebb, éles eszű, azzal a nyáréjszakai magabiztossággal, amely akkor van az emberekben, amikor meleg a tenger, és a homok még emlékszik a nappalra. Egyedül talált rám a parton, ahogy a vizet bámultam, úgy, ahogy az ember akkor teszi, amikor próbál megérteni valamit önmagáról, anélkül hogy tudná, mi az.

Feltett nekem egy kérdést – egyszerűt, egyeneset –, olyat, amilyet a felnőttek használnak, amikor látni akarják, miből vagy. Az egyetlen merészséggel feleltem, amely akkor volt bennem: „Biztonságos szex.” Nem mert bármit is jelentett, hanem mert ez volt az egyetlen kifejezés, amely elég felnőttesen hangzott ahhoz, hogy megvédjen attól, hogy kicsinek érezzem magam.

Kitört belőle a nevetés, kézen fogott, és visszakísért az anyámhoz, aki abban a pillanatban, ahogy meglátott, felrobbant: „Mi a fenét csinált már megint?”

„Semmit – mondta a nő. – Felnőtt akart lenni, és valami több lett belőle.” És elment. Az anyám, aki most az egyszer a barátom próbált lenni, közelebb jött, hogy rávegyen, mondjam el neki, mi történt – elfelejtve, hogy ő hozott a világra, és hogy ez nem adott neki kizárólagos hozzáférést a gondolataimhoz.

„Semmi különös – mondtam neki. – Leejtette az autókulcsát, lehajolt, hogy felvegye, és nem volt rajta fehérnemű – azt is elfelejtette. Én pedig megkérdeztem, hogy feketében szokta-e hordani, és elpirult.”

„És te mit csináltál? – kérdezte. – Hogyan reagáltál? Hogyan viselkedtél?”

Azt csináltam, amit apa mindig csinál, amikor feldühítik. Mosolygok, elköszönök, és elmegyek.