GILLETTE: AZ ÉJSZAKA

Igen, azon az éjszakán is egyedül maradtunk. Csak mi ketten. Én és az ezer csata társa – aki soha nem okozott csalódást, aki mindig lehetővé tette, hogy jó benyomást keltsek. Hozzáadott érték, amely ezért a szerepéért örök elismerést érdemel.

De vigyázat – nem egy kutyáról beszélek. Még ha a neve D betűvel kezdődik is. Ahahahahah.

Ki tudja, hány találkozásunk lett volna még. Hány nemzet, hány zsúfolt és hány üres hely. De most ideje volt lehunyni a szemem. Sok érzelem ért aznap. És a sírás lett a módja annak, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik már nem voltak itt.

Egy ázsiai virágárus nő jelenléte, akivel délután egy temető közelében találkoztam, visszarepített egy emlékhez az 1990-es évekből.

Tihany fiatal és gyönyörű nő volt egy hanoi bordélyban. Aznap elvitt, hogy körbevezessen benne – hogy megmutassa a munkahelyét. Neki olyan volt, mintha a New York-i One Liberty Plaza 54. emeletén lévő üzleti központot mutatta volna meg. Nem látott különbséget.

Büszke volt. Boldog volt azzal a hellyel. Érdemei alapján szerezte meg, és legyőzte az anyját, az intézmény korábbi vezetőjét. Ideális családi szerkezet, mondhatnánk – valamelyik kiadó alkalmazottainak.
Belém karolt, leültetett, citromos teát kínált, és azt mondta:

Nando, mindig emlékezz – a támadások egy háborúban soha nem akarnak azonnali válaszokat. Nem érzelmieket. Nem reaktívakat. Csak várakozást. Olyan várakozást, amely a racionális és logikus viselkedés lánya, ahol a győzelem az egyetlen szövetségesed. A győzelem az, ami élvezetet és örömet ad. És gyakran nem kér árat. Szerelemből teszi. Kicsit úgy, ahogy mi tesszük a hozzád hasonló férfiakkal.

Mély gondolat volt. Időbe telt, mire megemésztettem – tekintve, hogy a tudatlanságom mindig felülkerekedett a Föld utolsó nőjének intelligenciáján is.

Mosolyogni kezdtem. A feleségem a másik szobából megkérdezte, min nevetek. Mit láttam.

Azt mondtam neki, hogy csak egy szellemet.

Egy éjszaka szellemét.