A WILKINSON PIACI RÉSZESEDÉSEI

Az 1960-as és az 1970-es évek között a borotválkozási piac még nagyrészt a hagyományos borotvapengékre korlátozódott, és minden gyártó igyekezett a legjobbat kihozni magából.

Az iparág a propagandától eljutott a meggyőzésig, majd valamiig, amit csak megrendelésre készült utánzásnak lehetett nevezni. Minden vállalat ugyanazt az íratlan szabályt követte.

Ha többet akartál eladni egyetlen termékből, a marketing mindig ugyanazt a megoldást javasolta:

Cseréld le a ruhát. Cseréld le a nevet. A test ugyanaz marad.

Néha mégis elég volt egyetlen szó ahhoz, hogy érzelmi kötődés alakuljon ki a vásárlókkal.

Pontosan ez történt a Bolzano pengékkel.

A Bolzanói Acélművek Falco Blade néven kezdett borotvapengéket gyártani, amelyből később a híres Bolzano Blade lett.

Havonta kétmillió pengét gyártott egy 350 fős munkaerő, többségükben nők. És ez nem volt véletlen.

Van egy politikai részlet is, amelyet ritkán említenek.

A gyárat Mussolini kormányának közvetlen politikája nyomán hozták létre, hogy ösztönözze Bolzano ipari fejlődését, és tovább erősítse Dél-Tirol olaszosítását: ezt a területet a nagy háború után szerezték meg, de nagyrészt német nyelvű közösségek lakták.

A Bolzano pengék tehát több voltak egy ipari terméknél.

A nemzeti identitás eszközei is voltak.

A reklámszlogen kevés teret hagyott az értelmezésnek:

„Bolzano Blade, borotválkozz olaszul.”

A háború utáni gazdasági fellendülés a márkának is fellendülést hozott. A Bolzano az olasz tömegfogyasztás egyik jelképévé vált.

Aztán jöttek az 1970-es évek.

Megérkeztek az eldobható borotvák.

Elkezdődött a hanyatlás.

A márka nehezen alkalmazkodott, mígnem egy utolsó kísérletet tettek.

Egy sajtóközlemény büszkén kijelentette:

„A BOLZANO BLADE a londoni Wilkinson Sword hivatalos beszállítója.”

Az olasz újságírók rohantak beszámolni a bejelentésről.

Olyan volt, mint egy bomba, amely akkor robban, amikor a háború már véget ért.

A következmények azonnal megérkeztek.

Az egyik újságíró, egy nő, rendkívüli ügyességgel vezette az interjút.

Miután gondosan előkészítette a terepet, megkérdezte a vezérigazgatót:

„Az eladott pengék számában, amelyről beszélnek, a kések is benne vannak?”

Az igazgató elképedt.

„Miért kérdezi ezt tőlem?”

Az újságírónő azt felelte:

„Hogy legyen mivel átvágnia azt a sok ostobaságot, amit nekünk mesél.”

A teremben kitört a nevetés.

A Wilkinson soha nem válaszolt.

Ahogy az a stílusa volt.

Egy nemesi származású arisztokrata nagynéni, aki inkább nem eszik olaszt, csak hogy utána ne kelljen megemésztenie őket.

Ma alig maradt valami ebből a nagy ipari kalandból.

Egy körforgalom.

Egy cégtábla.

Néhány halványuló emlék.

És az ostobaságok, amelyeket mi, olaszok – elsősorban én magam – büszkén szeretünk.