A SEMMI, AMIRE SZÜKSÉGEM VOLT

A feleségem, Elisabetta úgy döntött, hogy elutazik nyaralni a lányommal, Giorgiával, a fivérével, Michelével és annak feleségével, Cinziával.

Úti céljuk egy unokatestvér háza volt Szicíliában, ahol öt nap alatt kipihenik a mindennapi élet stresszét.

Mielőtt egyedül hagytak, azon túl, hogy rám bízták az amerikai labradoromat, akinek egykor volt egy barátnője Nápolyban, és felszedte a helyi kutyaakcentust, gondoskodtak róla, hogy tudjam: a kamra roskadásig tele van. Hagytak nekem ötven eurót is az esetleges napi plusz kiadásokra, és világossá tették, hogy amikor visszajönnek, a házat tökéletes rendben akarják találni, nem pedig háztartási katasztrófaövezetként.

Minden nap telefonáltak. Mindkettőjüket a kutya aggasztotta. Evett? Ivott elég vizet? Kiment sétálni? Elvégezte a dolgát? Talált társaságot?

Egy ponton azt javasoltam, hívják fel őt közvetlenül, és hadd válaszoljon ő maga a kérdéseikre, panaszostul.

Én a magam részéről csak a feleségemtől kaptam néha egy-egy nyugodt kérdést.

„Ettél?”

Én pedig ugyanolyan nyugodtan feleltem.

„Igen, szerelmem.”

Ahahahahahahahahah.

Aztán eljött a hazatérésük napja.

Mérhetetlen kíváncsisággal léptek be a házba.

Minden ragyogott. A konyha makulátlan volt. Egyetlen edény sem volt rossz helyen.

Annyira meglepődtek, hogy visszaléptek, megálltak a folyosón, és azon tűnődtek, nem rossz lakásba jöttek-e be.

A sógornőm, egy magas rangú carabinieri-tiszt lánya, alaposan átvizsgálta a tetthelyet, és gratulált nekem, miközben azt firtatta, hogyan történhetett meg egyáltalán ilyesmi.

Épp amikor mindenki azt hitte, hogy vége a különleges effektusoknak, összegyűltünk a konyhaasztal körül, és látták, ahogy odamegyek, kezemben az ötven euróval, hogy visszaadjam.

Összenéztek. A szemük egy egész beszélgetést lefolytatott egyetlen szó nélkül.

A kérdés azonnal jött.

„Nem ettél?”

Én pedig azt feleltem:

„De, köszönöm. Legalább naponta háromszor. De tudtam, hogy semmi másra nincs szükségem. A semmi elég volt ahhoz, hogy éljek. Ez volt minden, amire szükségem volt.”

Elmosolyodtam, és egyedül elmentem sétálni.

Mert a sikert soha nem szabad megosztani.

Olyan, mint a fagylalt. Mindenki a saját ínyén ismeri fel az ízét, még akkor is, ha mindenkinek ugyanaz az íz.