VINCENZO FREGA, 33 ÉVES

A Gillettenarrative köszönt téged. Még nem tudod, mekkora szerencséd van – mindjárt kapsz valamit, és senki nem kért tőled semmit cserébe. Most lépsz be az én világomba, olyan közel, hogy megérintheted a pengét. De én nem árulok pengéket. Az az egy csak az anyámé. Amikor ennek vége, már nem leszel ugyanaz. Már a következőt fogod keresni. Most kezdd itt. Szánj rá egy pillanatot.

Elisabetta, az utolsó feleségem – nem, valójában a mai napig, 2026. október 9-ig az egyetlen feleségem – zokogva jött be a szobámba, és a zokogás közben ennyit tudott kinyögni:

„Elérzékenyültem.”

Aztán sírni kezdett.

Aggódtam, hogy valami baj történt. Talán rábukkant valamelyik befejezetlen projektemre. Vagy valaki becsöngetett, azt mondta, Frega a vezetékneve, és látni akarta az apját.

Szerencsére egyik sem.

Ha, ha, ha.

Telefonhívást kapott a fiunktól, Vincenzótól, akit a zsenge harminchárom éves korában kineveztek egy híres német kereskedelmi lánc egyik legnagyobb észak-olaszországi hipermarketjének igazgatójává.

És ez sokat elmondott arról, ki is ő.

A neve mindent elárult.

Akárcsak a nagyapja, az első olasz GILLETTE FÉRFI.

Valaki, akinek a létezésére nem számítanál.

Kíváncsi voltam, hogyan sikerült neki, ezért beleástam magam a részletekbe, amelyeket az anyja el tudott mondani.

Elmondta, hogy teljesen a saját kezdeményezéséből kidolgozott egy sor projektet, és bemutatta a borítóikat az olasz kereskedelmi vezetőségnek, a GONDOLA-ELRENDEZÉSRŐL készült fényképekkel együtt.

Mindenkit maga mögött hagyott a teremben – és minden versenytársat is.

Senki sem csinált még ilyet.

Kezdett kibontakozni a sorsa.

Ő volt az első Európában.

Eszembe jutott, hogy én is, huszonnyolc évesen, hasonló projektet dolgoztam ki a GILLETTE ITALIA-nál. Az olasz igazgatóság elé tártam 350 calabriai szupermarket gondoláiról készült fényképeket, amelyeket a csupa nőből álló merchandising csapatommal együtt készítettünk.

A fényképeken a hagyományos kihelyezési ELRENDEZÉS mellett egy második termékelhelyezés is látszott, amelyet közvetlenül az egyes üzletek tulajdonosával tárgyaltam meg.

Azt mondtam a tulajdonosoknak, hogy a szupermarketjüket az egész világon látni fogják, Milánótól kezdve egészen Bostonig.

Calabriai férfi soha nem tudott nemet mondani egy nőnek.

És ma, hatvanegy évesen, csak megerősíteni tudom.

Sosem voltam biztos benne, hogy azokat a fényképeket tényleg látni fogják az egész világon.

De a munkámat elvégeztem.

Eladni azt, amit soha senki nem vehetett meg:

a reményt.

De soha nem ígéretet.

Meg voltam győződve, hogy Vincenzo nagypapa, bárhol is volt, figyelt engem és az unokáját, és biztosan azt mondta volna:

„Nos, fiúk. Elvégeztétek a munkát.”

A leghalványabb mosoly.

Aztán:

„Most pedig lássunk munkához. A noirt hagyjátok hétvégére – de mindig a család után.”