AZ ÚT A PÁRIZSI BIC-HEZ

Megterveztem az utazást, és közöltem Chanellel, hogy három hét múlva érkezem Párizsba.

Ezen az egyetlen információn túl diszkrét és tartózkodó maradt, tipikus francia nő. Semmi mást nem kérdezett.

Az indulásom időzítése nagyon pontos logikát követett.

Akkor kellett megkapnom a 351 eurós havi nyugdíjamat, és abból a pénzből útnak indulhattam. Az igazi kérdés nem az volt, hogy mehetek-e, hanem az, hogy hogyan.

Felhívtam egy barátomat, aki rendszeresen nemzetközi kamionokat vezetett, és megegyeztünk, hogy elvisz.

Mielőtt azonban elfogadtam volna, tudnom kellett, mit szállít. Ha a pótkocsit történetesen állatokkal rakták meg, meg kellett volna birkóznom a szaggal.

Gillette anya egy dologban sosem volt rugalmas a gyerekeivel: a probléma sosem az elmében van; csak a tettekben létezik, amelyek megoldásokat teremtenek.

Szállásnak egy közös szobát találtam közvetlenül a városon kívül. Napi tizenkét euróba került.

A hely a metróvonal végállomása közelében volt, és a városba jutás napi mindössze három euróba került.

Az ottlétem legfeljebb három napig tartott volna, nem választásból, hanem a terv szerint.

Mire a kamionos barátom befejezi a szállítást Brüsszelben, én már készen állok a hazaútra, és ezúttal nem fogok azon aggódni, mit visz éppen.

Végül eljött az indulás napja.

Hajnali kettőkor a feleségem megkérdezte, hová megyek.

Ott látott állni egy gurulós bőrönddel, hétköznapi ruhában.

Azt mondtam neki, hogy lehetőséget kaptam egy munkával kapcsolatos találkozón való részvételre, bár fogalmam sem volt, milyen szerepet kínálhatnak nekem.

Arra számítottam, hogy a képesítésemmel a legmagasabb elérhető pozíció valószínűleg a raktári munkás lesz.

Nem fogok semmit választani. Egyszerűen elfogadom, ha tetszik.

Eugenio a házamhoz vezető út bejáratánál parkolta le a kamiont.

Amint odaértem hozzá, az volt az első gondom, hogy megtudjam, mit szállít.

El sem fogod hinni. A pótkocsi műanyagot vitt a BIC Belgiumnak, ahol tollakat gyártanak majd belőle.

Ahahahah.

A Reggio Calabria és Párizs közötti harminckét órás út során csak az autópálya-pihenőknél álltunk meg tankolni, enni és mosdóba menni.

Közben Eugenio folyton cserélgette a menetíró iratait. Valahányszor ezt tette, más sofőr neve jelent meg a papírokon. Mindig Eugenio ült a volán mögött. A rendszer mégis hat különböző sofőrt rögzített.

Már ez is elég volt ahhoz, hogy megértsem: egy rosszul működő rendszer belsejében vagyok, és ez volt az egyetlen megoldás, amelyet az emberek a költségek csökkentésére találtak.

Végül elértük Párizs külvárosát.

Eugenio egy metróállomás közelében tett ki, ugyanannál az állomásnál, amelyet újra meg kell majd találnom, amikor eljön a hazatérés ideje.

Megkérdezte, hová megyek.

Azt feleltem: „Nőkkel megyek találkozni.”

Rám nézett, és azt mondta: „A szex hatalma.”