GILLETTE BURGUNDY – 3. FELVONÁS

A történetek sosem ugyanazok, mert a pillanatok, amelyekben találkoznak, sosem ugyanazok. A helyek változnak. Az évszakok változnak. Az emberek változnak. És amikor nők keresztezik az útjukat, a jóslás minden értékét elveszíti.

Ezt a történetet már elmeséltem egyszer. Ma újra el akarom mondani, nagyobb intenzitással, szinte beszélgetésként önmagammal – az emlékezet hívásaként, egy hangként, amely folyton kopogtat az idő ajtaján, és nemcsak arra emlékeztet, ami volt, hanem talán arra is, ami még lehet.

3. FELVONÁS – AZ UTOLSÓ SZÜRET

Sabine-nal az oldalamon a jövő már nem tűnt távolinak.

Hellyé vált.

Végignéztem a szőlőkön, és új évszakokat képzeltem el. A gyerekeimre gondoltam, az ő gyerekeikre, és arra, ami megmarad, amikor már nem lesz erőm lóháton bejárni a birtokot. Sok éven át a munkát hajszoltam.

A felelősségeket.

A kihívásokat.

Az eredményeket.

Országokat szeltem át, vállalkozásokat építettem, győzelmeket és vereségeket ismertem meg.

A derű mégis mintha Burgundiának azt a szegletét választotta volna, és azt a nőt, akit az idő váratlanul visszaadott nekem.

Sabine mellettem sétált a tőkék között.

Keveset beszéltünk.

Egy bizonyos kor után rájössz, hogy a csend gyakran világosabban mondja ki az igazat, mint a szavak. A napok olyan egyszerűséggel folytak, amilyet alig emlékeztem, hogy valaha ismertem volna.

A bor lassan érett a hordóiban.

A szőlők követték az évszakaikat.

A lovak szabadon futottak a mezőkön.

A gyerekeim gyakrabban jöttek látogatóba.

És sok év után először úgy néztem az életemre, hogy nem éreztem szükségét, hogy bármin is változtassak.

És a bor?

Nos, arra már a rómaiak megadták a választ.

In vino veritas.

A borban az igazság.

Lehullanak a maszkok.

Meggyengülnek a hazugságok.

Még az eltemetett érzések is végül bátorságot találnak ahhoz, hogy megszólaljanak.

Így képzeltem el az új életemet.

Burgundia.

A szőlők.

A lovak.

Sabine.

A gyerekeim a közelben.

Én magam, ahogy lovon járom a sorokat, ellenőrzöm a metszést, figyelem, hogyan érinti a napfény a tőkéket.

Végre minden a helyén látszott.

És betöltöttem a kilencvenegyedik évemet.

Kilencvenegy.

Olyan kor, amikor egy férfi azt hiszi, eleget látott ahhoz, hogy semmi se lepje meg.

Tévedtem.

Mert sosem számítottam rá, hogy újabb autót hallok felkapaszkodni a birtok hosszú bekötőútján. Újabb autót.

Újabb nőt.

Újabb fiatalembert.

A jármű lelassított, és néhány méterre tőlünk megállt.

Sabine-ra néztem.

Az autóra néztem.

A kiszálló fiatalemberre néztem.

Egy rövid pillanatra az az abszurd érzésem támadt, hogy az élet egy már átélt jelenetet ismétel. A nő becsukta az ajtót, és mozdulatlanul állt, a házat fürkészve.

Aztán rám nézett.

Olyan arckifejezése volt, mint aki nem véletlenül érkezett oda.

Mint aki évekig keresett.

Éreztem, ahogy Sabine megmerevedik mellettem.

Én sem tudtam megmozdulni.

A nő tett néhány lépést előre.

A fiatalember a közelében maradt.

Figyelmesen nézett engem.

Túlságosan is figyelmesen.

Mintha megerősítést keresne.

Mintha vissza akarna szerezni valamit, amiről egész életében hallott.

Végül elmosolyodott.

Szelíd mosoly volt.

Szinte mélabús.

Aztán egyetlen kérdést tett fel.

„Ön Ferdinando Frega?”

Nem feleltem azonnal.

A félelem nem mindig abból fakad, amit nem ismerünk.

Néha abból, amit felismerhetünk.

Burgundia csendben állt körülöttünk.

A szőlők lélegeztek a halványuló fényben.

Senki sem szólt.

Sabine sem.

A fiatalember sem.

Én sem.

Mert abban a pillanatban megértettem valamit, amire kilencvenegy év sem tudott megtanítani. Az élet ritkán zárja le a befejezetlen számláit.

Megőrzi őket.

Védi őket.

Hagyja, hogy lassan érjenek, mint a hordóban pihenő bor.

Aztán, éppen amikor azt hisszük, hogy a történet a végéhez ér, kinyit egy ajtót, amelyről azt hittük, örökre lepecsételték.

Egy emléket.

Egy kérdést.

Egy megbánást.

Egy nőt.

Talán egy fiút.

Talán egy régi szerelmet.

Vagy talán egy igazságot, amelynek egy egész életre volt szüksége, hogy elérjen hozzánk.

Mozdulatlanul álltam.

Sabine-nal az oldalamon.

Azzal a nővel magam előtt.

Két fiatalemberrel, akik különböző történetekhez tartoztak – vagy talán ugyanahhoz.

És először nem éreztem sürgetést, hogy megtudjam a választ.

Mert megértettem, hogy a sors nem azért jött, hogy becsukja a könyvet.

Azért jött, hogy hozzáadjon még egy oldalt.

És talán azon az estén, Burgundia szívében, éppen akkor kezdődött a legfontosabb fejezet.