GILLETTE-ŐRÜLET

AZ ELME TÍZ SZOBÁJA

Van egy ház, amelyben mindannyian lakunk, anélkül hogy valaha is választottuk volna.

Nincs címe. Egyetlen térképen sem szerepel. Mégis jobban ismerjük bármely helynél, ahol valaha igazán éltünk. Odabent tíz ajtó van.

Némelyiket minden nap kinyitjuk, észre sem véve.

Másokat zárva tartunk, és úgy teszünk, mintha semmi közünk nem volna hozzájuk.

Aztán vannak szobák, amelyeket nem mi építettünk, mégis valahogy ugyanúgy magunkban hordozzuk őket. Ez nem elmélet.

Nem egy pszichológiai kézikönyv, amely a polcon porosodik.

Egy férfi beszámolója, aki egyenként végigjárta ezt a tíz szobát, gyakran anélkül, hogy tudta volna, hol van, és aki most, néhány évvel többel a vállán, megpróbálja pontosan úgy leírni őket, ahogyan megélte.

Tíz ajtó.

Mindet kinyitottam.

Némelyiket kíváncsian.

Némelyiket vonakodva.

Némelyiket csak akkor, amikor már túl késő volt visszafordulni.

Ha ezek a szobák ismerősnek tűnnek, nem azért van, mert az én történetemet mesélik el.

Hanem azért, mert valahol mélyen a tiédet is elmesélik.

Ferdinando

ŐRÜLET – Túlzás

Őrültnek neveztek.

Nem is egyszer.

Néha azért, mert túl sokat gondolkodtam.

Néha azért, mert túl sokat éreztem.

És néha egyszerűen azért, mert más szögből láttam a dolgokat.

Idővel rájöttem, hogy az őrület gyakran az a címke, amelyet arra ragasztunk, amit nem tudunk besorolni.

Mégis létezik egyfajta őrület, amely a túlzott érzékenységből születik.

A túlzott kérdezésből.

Abból, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a mélység nélküli felszíneket.

Az őrület egy szoba, ahol a gondolat gyorsabban fut a nyelvnél.

Ahol az érzelmek egyszerre érkeznek.

Ahol a szív nem tudja becsukni az ajtóit.

Aki átmegy rajta, sosem jön ki belőle változatlanul.

Mert látott valamit.

És amit láttunk, azt nem lehet nem látni.

Sokan azt hiszik, az őrület az intelligencia ellentéte.

Én nem vagyok meggyőződve róla.

Néha közeli rokonok.

Néha az őrület az intelligencia, amely elérte a végső határát.

Azt a pontot, ahol már nem lehet visszatartani.

Ahol túl sok összefüggést lát.

Túl sok jelentést.

Túl sok valóságot egyszerre.

És amikor ez megtörténik, a nyelv már nem elég.

Csak a gesztus – vagy a csend – marad, tökéletlen fordítóként.