A GILLETTE KÜLSŐ SZOBÁJA

Egy vidéki sagát írtam, nem intellektuálisat, mert az iskolai végzettségem nem is engedett volna mást. Olaszból tízből négyes osztályzattal csak a sporteredményeimnek, egy nőnek és egy igazgatónak köszönhetően – aki nagyra értékelte a saját boromból ajándékba kapott öt litert – sikerült megszereznem az érettségit.

Hahahaha.

Szellemi gyakorlatot akartam adni az embereknek, és ehhez nem kellett se diploma, se doktori fokozat. Létrehoztam tíz szobát, és azt hittem, lezártam egy fejezetet mindenki életében, de körülnéztem, és rájöttem, hogy valamit kint hagytam.

Mit?

Magamat.

A tökéletlenségeimmel, a bűneimmel, a sajátosságaimmal, a megtévesztő oldalaimmal, a sértődékenységemmel, a visszavágás vágyával, a formába zárt abszurddal, és aztán azzal a szokással, hogy folyton figyelmet kapok anélkül, hogy valójában érdekes lennék, és ez mindig megmosolyogtatott.

Igen, mindig volt mellettem valaki, aki meg akarta mutatni nekem az utat, hogy mit kellene tennem, hogyan kellene tennem, miért kellene tennem, mintha be akart volna avatni valamibe. De nem egy szerzetesrendben vagy valamilyen spirituális rendben voltam. A saját életemben voltam, ahol logikus volt, hogy meg kell tanulnom valamit, de az nem, hogy megmondják, hogyan csináljam.

Ne nyújtsuk el, mert minden olvasó elfárad, és tudni akarja a véget. Lehet, hogy egy nap a történet elején kezdem el megírni a befejezést, így mindenki megérti, hogy a vég az egyetlen igazi kezdet.

Mielőtt ülve várnám a halált, mindig keresni fogom az ideális helyet, ahol megtehetem. De hidd el, ennyi választás és ennyi lehetőség között nem találok jobb helyet, mint egy nő karjait. Még ha nem is az enyém, nem számít. Nem különösebben érdekel.

Hahahahaha.

Ez a legjobb hely, az a hely, ahonnan minden ered, és ahol minden véget ér. De senki sem válik soha olyan felejthetetlenné, mint egy írás.