A GILLETTE MÉRLEGE

A leghíresebb mérleg az államé, amelyet egyetlen rögeszme hajt: hogy a reflektor mindig ugyanarra a pontra szegeződjön – a gyenge területekre.

Az államadósság mindig az első rajthelyen marad, mintha olyan beteg volna, akinek örök élet jutott. Sosem hal meg. Örökkévalóságra ítélték.

Valahányszor azt mondják: „Bajban vagyunk”, ugyanaz a felszólítás következik: itt az ideje, hogy mindenki sebességet váltson, keményebben dolgozzon, felelősebbé váljon. Így nem mehet tovább. A kötelező mondat mindig ugyanaz: össze kell szednünk magunkat.

Kollektív, nemzeti felelősségvállalásnak hangzik. Hatása mégis perceken belül elillan, mintha semmi közünk nem volna hozzá.

A szó mégis visszhangzik körülöttünk, annak súlyát hordozva, amit állítólag mások okoztak, mi pedig nézők maradunk egy olyan valóságban, ahol bármikor csatornát válthatunk.

Aztán ott vannak a szervezetek mérlegei: intézményeké, egyesületeké, vállalatoké. A cél lehet más, de a végső kérdés változatlan:

Jól csináltuk, vagy tehettünk volna többet?

Ritkán fordul elő, hogy egy igazi vezető olyan mérleget mutasson be, amely élesen, részletesen kiemeli a veszteségeket, és mindenkire kiosztja a maga felelősségét. Amikor nincs válasz, a magyarázat a külső tényezők lesznek, mintha a bűnös valami titokzatos ellenszél volna, amelyre senki sem számított, és amelyet senki sem tud megnevezni.

És végül ott van a családi mérleg.

Aztán egy napon elkezded számolni a saját éveidet. A gyászjelentések emlékeztetnek, hogy az emberek meghalnak, és a kor nem több egy dátumnál, amely valahol egy élet belsejében áll.

Ekkor érkezik meg a személyes mérleged.

Az, amelyben egyedül te felelsz azért, hogyan töltötted az idődet – és csak te tudod igazán, mennyit hozott ez a befektetés.

Anélkül, hogy a pszichológia vagy a filozófia terepére tévednék – nem vagyok sem orvos, sem professzor –, szeretném megosztani a legutóbbi mérlegemet:

Írói mérlegem

A számok magukért beszélnek. Nem kell hozzájuk kommentár.

Aztán ott vannak az emberek.

Olvasók, akik maguktól érkeznek, egymás után, reklám nélkül, kampányok nélkül, stratégiák nélkül.

Mit lehetett volna még tenni?

Valószínűleg semmit.

Nem azért, mert az út véget ért, hanem mert minden természetesen történt.

És amit a természet megteremt, azt a világ megőrzi.