KÉT ÉLET. EGY GILLETTE-TÖRTÉNET.

Reggelem mindig ugyanúgy kezdődik: megköszönöm a sorsnak, hogy még egy napra megújította a társadalmi szerződésemet, és hogy továbbra is megengedi, hogy kimondjam, amit gondolok – gondosan ellenőrizve, hogy se a feleségem, se, ami még rosszabb, a lányom ne legyen valahol a közelben.

Az első dolgok egyike, amit megteszek, hogy megnézem az e-mailjeimet. Aztán egy gyors pillantás a weboldalra, az olvasókra, akik betértek nézelődni. Aztán a tekintetem a hálóra vándorol – hogy lássam, a háló három asszonya milyen bánásmódot szánt ma a gillettenarrative.com-nak.

Egyszerű gyakorlatnak tűnik. Nem az.

Nem a támadások vagy a viták miatt – azok továbbra is családi kiváltságok maradnak. Hanem amiatt, ahogyan értelmeznek. Ahogyan megítélnek. És ma is egy ilyen nap volt.

Azonnal tisztáznunk kellett, hogy semmi közünk a P&G-hez – ahhoz a vállalathoz, amelynek sok márka van a tulajdonában, köztük Gillette Anya is –, és hogy nem árulunk sem mosószert, sem fehérítőt. Semmit sem árulunk. Csak azért vagyunk itt, hogy megírjuk és elmeséljük a The Gillette Company-nál töltött 40 meg 18 év történetét, belülről, azok szavával, akik megélték.

És igen – látom, ahogy a kérdés megfogalmazódik a fejedben: és mi a helyzet az ingyenes reklámmal, amelyet a P&G kap? A márka láthatóságával, a negyedéves megjelenésekkel, a részvények optimalizálásával?

Örülni fogok, ha megmozdítottam a számaikat. Az is ingyenes.

Van egy régi történet egy elefántról – hatalmas, erős, érinthetetlen –, akinek tövis ment a lábába. Senkinek sem volt bátorsága segíteni neki. Senkinek, csak az egérnek.

Ki vagyok én?

Csak Nando.

AZ EGÉR.