BIC-FELVÁSÁRLÁS, OPA – RÉSZVÉNYEK

Én fizettem az ebédet. Harmincöt euró. Habozás nélkül.

És egy azonnali eredménnyel: a jelen lévő nők közül egyik sem számított rá, de ez csak egy találkozó végének a kezdete volt.

Ahogy a Szajna mentén sétáltunk, hol itt, hol ott puhatolózó kérdéseket tettek fel. Pontosan tudtam, hová akarnak eljutni. És oda is vezettem őket, egyenként, kézen fogva, anélkül hogy bármelyikük észrevette volna.

Megkérdeztem tőlük, ismerik-e Bonaparte Napóleon történetét, aki a lovával a legmagasabb dombon állt, nézte, hogyan fog győzni, és figyelte, ahogy az ellenfeleit elsöprik. Egyikük sem tudott válaszolni. Pedig én csak az olasz betolakodó voltam, aki francia történelemről beszél. Ahahahah.

Aztán eljött a pillanat. Egy kávézó előtt ültünk, mindannyian fagylaltot ettünk, amikor a legtapasztaltabb nő végre szót kért, és feltette az első igazi kérdést.

A pörgettyűjátéknak vége volt. Most már mindenki újra a földön állt. Eljött az ideje, hogy maszkok nélkül hallgassuk egymást, és megértsük, hogyan fog véget érni ez a játék.

Mindannyiuk nevében újra megköszönte, hogy elfogadtam a meghívást, de elmagyarázta, hogy a találkozónk eredményéről végül be kell majd számolniuk a férjüknek. Végül is kölcsönvettem a BIC COMPANY WORLDWIDE dobogó szívét, és mindezt csupán harmincöt euróért.

Chanel kissé félreállva figyelt. Őszintén elképedtnek látszott, és mintha azon tűnődött volna, ki is vagyok valójában. Később bevallotta, hogy soha nem találkozott hozzám hasonlóval.

„Azt hiszem – mondta a hölgy –, hogy az Ön képességeihez mérve az összes férfink együtt sem rendelkezik az Ön képességeinek egynegyedével sem. És őszintén hiszem, hogy Ön képes pontosan arra, amit megírt – nyilvános vételi ajánlatot tenni a BIC-re. De a kérdésem a következő: mennyiért akarja eladni a GILLETTENARRATIVE.COM-ot? És megígérem, hogy huszonnégy órán belül aláírjuk a szerződést, és a pénzt – vagy a részvényeket – oda helyeztetem letétbe, ahová csak kívánja.”

Ránéztem, és azt feleltem: „Miért akarja a weboldalamat?”

A válasza azonnal jött. „NOKIA-bannereket akarunk elhelyezni az APPLE weboldalán. Elég világos? Frega úr, fogalma sincs, meddig vagyunk hajlandók elmenni, hogy megszerezzük az oldalát. Számunkra alapvetővé vált. Nélkülözhetetlen, ha úgy akarunk tovább élni, hogy semmit se veszítsünk. Igaz, hogy évi hárommilliárd dollár bevételt termelünk, de az üzemi jövedelmezőségünk mindig is kétszámjegyű volt. Nem viseljük a márkaterjesztés költségeit, mint azok a cégek, amelyek kénytelenek óriási mennyiségű terméket mozgatni a világ körül. A veszteség–nyereség dinamikánk háromszámjegyű tartományban mozog.”

Aztán elhallgatott, és azt mondta: „Nem vesztegetem az időt végtelen beszélgetésre, hadd tegyek Önnek egy ajánlatot.”

És meg is tette. Olyan ajánlatot tett, amelyet egyetlen logikus vagy racionális ember sem utasítana vissza soha.

De a válaszom ez volt. „Ingyen olvashatják a könyveimet, egyetlen dollár nélkül. De ötvennyolc évnyi családi méltóságot a GILLETTE-en belül nem vehetnek el pusztán pénzért. Minden, amit látnak. Minden, amit felépítettem. Minden. Csupán egy amerikai dollárt ér. És azt a dollárt csak az anyámnak adom oda, ahogy illik. Egy fiú soha nem tagadja meg az anyját. Örökre a fia marad. És soha nem engedné, hogy bárki meggondolatlan vagy becstelen lépéseket tegyen ellene. Ő csak a fia.”

Megkérdezték, elkísérhetnek-e a szállodáig. Megköszöntem, és nemet mondtam. Elköszöntem, és elsétáltam.

De a napnak még nem volt vége. Még le kellett ráznom a biztonsági csapatukat. Már nem értették, merre megyek. Három óra után a párizsi metró hálózatában elvesztettek. Elfáradtak. Feladták.

És visszatértem a közös szobába indiaiak és brazilok közé, egy nagyobb Isten fiaként, akinek egy napon audienciát kell majd adnom, ahogyan egy apa is végül audienciát ad a legrosszabb fiának.