A CINCINNATI LABRADOR

Mindig is volt egy társadalmi szabály, amely ugyanazt mondja: az emberek a temetéseken nevetnek, az esküvőkön sírnak. A legtöbbeknek ez csak egy mosolyt hagyott egy gondolat mélyén; de akik elgondolkodtak rajta, akik azt hitték, hogy ők vannak többen, kitartottak amellett, hogy nem igaz.

Olyan volt ez, mintha öt hónappal ezelőtt azt mondtam volna az egész világnak, hogy havi 70 dollárból megmászom az egész webet, egészen a multinacionális cégek saját kereséseinek csúcsáig – pénz, reklám és SEO nélkül –, és a legtöbben tréfának vették volna a hírt, mosolyogva, csak az ironikus oldalát látva. Senki sem gondolta, hogy bizonyíték lehet, vagy hogy az irónia csak annak a tettében lakik, aki véghez vitte.

De ma különleges nap volt: apám születésnapja. Kora reggel, szólás nélkül, meglátogattam őt örök lakhelyén: a temetőben.

A találkozás könnyek és mosolyok keveréke volt, de végül a magam módján ünnepeltem meg, ebben a történetben, hogy meglepjem – ez volt az, amit a legjobban csináltam, és amit ő imádott.

Amikor hazaértem, a feleségemet sírva találtam. Azt hittem, ő is osztozik a nap meghatottságában. Nem így volt. A kutyánk miatt volt összetörve, egy tízéves amerikai labrador miatt, aki már öreg fiú volt, és három napja nem volt hajlandó enni, ő pedig nem talált megoldást.

Még a kutyadoki látogatása is – sosem léptettem elő állatorvossá – az emberi orvoslás szokásos rémálmává vált: fizetős vizit, receptek, laborvizsgálatok, ő pedig a csillogó új autójával, miközben én ott álltam és csodáltam, milyen okos.

Így hát kivizsgáltam a problémát, és megtaláltam az okát. A feleségem lecserélte annak a tápnak a márkáját, amelyen felnőtt: egy óriási, 10 kilós zsák, tele vitaminokkal, mindenhol reklámozva, egy olyan cég gyártmánya, amelyet nagyon jól ismertem, a szerény 25 dolláros összegért.

Elisabetta, a feleségem, kipróbált egy új márkát, amely kevesebbe került, a zsákon egy amerikai labrador szukával, és azt hitte, ez majd megnyeri a kutyát. Nem nyerte meg. Ő azt a márkát akarta, és csak azt a márkát.

A feleségem azt hitte, ugratom, de amikor vettem egy marék új tápot, és beletettem a régi zsákba, a kutya enni kezdett – aztán rögtön az első falat után abbahagyta, és rám nézett, mintha azt mondaná, hogy őt soha nem fogom tudni átverni.

Úgy nevettem az egész helyzeten, mint egy őrült, a feleségem sírt, mert azt hitte, hogy a kutya haldoklik, a lányom pedig, kettőnk közé szorulva, azt mondta, hogy mindketten idióták vagyunk.

Pórázra vettem a kutyát, és elmentünk sétálni, egészen egy állateledel-bolt kirakatáig. Ott, jól láthatóan kiállítva, ott volt az ő márkája. Nem csinált belőle titkot: farkcsóválva, ugatva tudtomra adta, hogy azt akarja.

Megálltam, hogy elmagyarázzam neki: szűkös időket élünk, az a márka, amelyet annyira szeret, az egyik mászásom tárgya volt, és talán egy nap kineveztetem annak a részlegnek az igazgatójává – de egyelőre el kell fogadnia a helyzetet.

Kutya volt, igen, ebben mindannyian egyetérthetünk. De volt egy előnye: amerikai volt, és ez előnyt adott neki a világ összes többi kutyájával szemben.

Hazamentünk, és enni kezdett, a feleségem pedig, majd meghalt a kíváncsiságtól, tudni akarta, mi történt.

Elmondtam neki, hogy megígértem a kutyának: ő fogja vezetni egy multinacionális cég PET&FOOD részlegét Cincinnatiben, és ő elhitte – mert amikor valaki, akit Fregának hívnak, mond valamit, jobb, ha hegyezed a füled, és mindig számolsz vele, hogy valóra válhat.

Ferdinando