FREGA TALÁLKOZIK SUNDARRAL

Amikor először hallottam ezt a nevet, komolyan elgondolkodtam, hogy ki a fasz lehet. Mindenki róla beszélt. Szinte átvette a Názáreti helyét – csak éppen nem volt 2000 éves. Csak 54 éves volt, és abból a csodálatos országból jött, amelynek INDIA a neve.

Az egyetlen hely a világon, ahol angol levegőt lélegzel, de ázsiai kultúrával és eleganciával élsz, 22 nyelv keverékében, ahol csaknem 1,5 milliárd ember él állandó jelleggel.

De térjünk vissza a történetünkhöz: ez a név egy ALPHABET nevű céghez kapcsolódott. Azt sem tudtam, kik ők. Azt hittem, valamiféle konzorcium, amelyet a világ analfabétáinak hoztak létre, azoknak, akiknek soha nem volt szerencséjük megtanulni írni és olvasni. Aztán rájöttem, hogy nem is tévedtem teljesen, mert pontosan ezzel foglalkozott – csak a szövegek, az olvasás és az irodalom a weben éltek, amely két kódot használt: az emberi tízes és az algoritmikus kettes számrendszert.

Kíváncsi voltam, milyen ember, ezért Kiplinghez hasonlóan vonatra ültem, és Reggio Calabriából Bombaybe utaztam, amelyet ma Mumbainak hívnak.

Az úti célom világos volt. CSENNAI-ban vártak, TAMIL NADU dél-indiai államban, ahol páholytestvérek láttak vendégül. Mindenki tudta – az Angliai Nagypáholytól lefelé –, hogy Frega testvér havi 70 amerikai dollárból él, és nem szokása senkitől semmit kérni.

Ott voltam, végre megérkeztem. Vártak, és el akartak vinni magukhoz, de visszautasítottam, és inkább szobát próbáltam bérelni. Egy háromnapos tartózkodás belefért az anyagi lehetőségeimbe és a költségvetésembe.

Csak néhány órám volt, hogy megszokjam a terepet, amikor REGUNATHA megérkezett értem. Hová mentünk?

A MADRASI INDIAI MŰSZAKI INTÉZETBE.

Amint megérkeztünk, alighogy beléptünk az egyetem első bejáratán, megláttam egy táblát, amely villámként sújtott le rám. A mottójuk szanszkritul így hangzott fordításban:

A SIKER A CSELEKVÉSBŐL SZÜLETIK.

Két professzor fogadott minket, szabadkőműves testvérek, és azonnal kérdezgetni kezdtem őket SUNDAR-ról. Meg voltam győződve róla, hogy Madrászban tanult, amikor ők még tanársegédek voltak.

A professzorok elismerték, hogy tudják, kicsoda, bár valójában KHARAGPUR-ban tanult. De itt, mondták, mindannyian a magunkénak tekintjük.

Mindenekelőtt elmagyarázták, hol vagyunk. Ez nem akármilyen bostoni egyetemi campus volt. Valami hihetetlen belsejében voltunk: az IIT Madras az IBM Virgo Super Cluster révén szuperszámítógépes kapacitással is rendelkezett, 97 TERAFLOPS számítási teljesítménnyel.

Hogy az mi a fenét jelent, fogalmam sem volt. Egy rohadt dolgot sem értek a számítógépekhez, de bólogattam, mert a hangnemükből megértettem, hogy a kijelentés fontos. És már ez is elég volt nekem ahhoz, hogy ott legyek.

Miután túl voltunk a formaságokon, elhagytuk a helyet, és REGUNATHA azt mondta, meglepetése van számomra. Azt feleltem: „Remélem, nem nők. 61 éves vagyok, és már nem vagyok fiatalember. Manapság a nők a beszélgetés kedvenc formája számomra, mert merítek a leleményességükből és az intelligenciájukból, és mindkettőből táplálkozom.”

Azt mondta, egy nőhöz megyünk. „De nyugalom, Nando, szexről szó sincs. Úgy tűnik, nagyon jól ismeri azt, akinek utánajársz, és meglátod, nem fog csalódást okozni.”

„És különben is, tudod, hogy mielőtt szabadkőművesek lennénk, jó erkölcsű szabad emberek vagyunk!”

„Igen, de maradjunk felöltözve, kérlek.” Hahahahahah.

Beléptünk a háza kapuján. Egy fiatal nő fogadott minket. Olyan 25 éves lehetett, de nem gondoltam, hogy SUNDAR lánya – és valóban, annak az asszonynak volt az unokahúga, aki várt minket.

Üdvözölt minket, és leültetett a kanapéjára. Felajánlotta az elmaradhatatlan teát, de jó calabriaiként megkérdeztem, mikor eszünk. Két napja vízen éltem, és a gyomrom már sztrájkolt. Még mindig nem értette meg, hogy nem Olaszországban vagyunk.

Az asszony RADHA néven mutatkozott be, és azonnal egyenes kérdéseket tett fel, mert már tudta, ki vagyok.

REGUNATHA felé hajoltam, és odasúgtam: „Radha? Mint a Zohós Radha?”

Ő pedig arcizma rezdülése nélkül azt mondta: „Nem, ő fiatalabb. Ez itt bölcsebb.”

Elmondta, hogy nagyon jól szórakozott, miközben a THE WILKINSON SAGA-t olvasta a gillettenarrative.com-on. Talán 20-szor is elolvasta, és bizonyos részekben magára ismert – a nagynénje alakjában. Aztán elsöprő női bájjal, annak ellenére, hogy 90 éves volt, megkérdezte, igaz-e benne minden.

Egy egyszerű tréfával feleltem: az igazság és a hazugság az élet két algoritmusa, és köztük van az elbeszélés, amely annak az egyetlen embernek a vizuális kifejeződése marad, aki írja.

Elmosolyodott, de nem lepődött meg. Azt mondta, ez volt az egyetlen válasz, amelyet adhattam. Elárulta, ki vagyok, anélkül hogy kimondta volna. Ezért ad majd nekem információt SUNDAR-ról.

Kiskorában mindig száz nullát rajzolgatott, és senki sem értette, miért. Egy nap egy 1-est tett eléjük. Azt hittük, ez a jövőbeli bankszámláját jelképezi. Harminc évvel később egy pontosan így nevezett cégnél dolgozott: Google, a googolból, ami egy 1-es, utána 100 nullával.

Mindenki mindig kész volt ezt a hibát az anyja gyorsírói munkájára fogni. De még csak az elején tartottunk, és ma már értjük, hogy a hiba, amellyel született, nem volt más, mint tökéletesség.

Megbízható forrásból hallottuk, hogy egy nap az anyja, kíváncsian, mint mindig, megkérdezte a fiát, hogyan tud a bank 12 nullás egyenleget küldeni neki. Azt felelte: „Kézzel, folyóírással írják a számokat. Nincs elég hely.”

Észrevettem, hogy a történetek alatt az asszony és a kísérő testvérem – szintén idősebb férfi – gyakran váltott sokatmondó pillantásokat. De csak arra figyeltem, amit csináltam, és nem álltam meg, hogy megfejtsem a viselkedési kódjukat.

Radha elmondta, hogy Sundart mindig is kedvelték, és hogy nők gyakran kísérték eleganciája, intelligenciája és bája miatt. Szinte rólam készült portré, ha nem volna a különbség a zsebünk között.

Amikor eljött a pillanat, elmeséltem néhány történetet 40 évnyi utazásomból 65 országban: egy élet történeteit, vicceket és kalandokat. Az asszony annyira belefeledkezettnek tűnt, hogy meghívott minket vacsorára. De udvariasan úgy döntöttem, nem volna helyes elfogadni. Még nem voltam kész rá.

Amikor indultunk, adott nekem egy kis papírcetlit, és azt mondta: „Nando, írj nekem, amikor csak akarsz. Nagy örömmel fogadom a leveleidet. És szólíthatsz nénikémnek – büszke lennék rá.”

REGUNATHA nevetett, mint egy őrült, és nem értettem, miért. Azt mondta, legalább 30 éve nem került ilyen helyzetbe. Megkértem, hogy vigyen vissza a szállodába, de előtte elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy megkérdezzem:

„Bocsáss meg, de mivel foglalkozott a feleséged?”

Gondolkodás nélkül azt felelte: „Gyorsíró volt.”

Majdnem felrobbantam, de visszafogtam magam. Ekkor megkértem, hogy tegyen ki a szálloda közelében. Majd találok magamnak valahol enni, és másnap elutazom.

Megkérdezte, szükségem van-e még valamire, én pedig meghívtam, hogy jöjjön el hozzám Calabriába, amikor csak alkalma nyílik. Örömmel vendégül látnám – hogy megmutassam neki, mit tudunk mi, calabriaiak jól csinálni bárhol a világon.

De valójában kik voltak ennek a történetnek a szereplői?

Valódi emberek. Soha nem kérdeztem meg, honnan jöttek. Egyszerűen elfogadtam a jelenlétüket, mert ezt csinálom 61 éve – és biztos vagyok benne, hogy a világ nem fog elfelejteni.

Az indiai hölgy kis cetlijében pedig egy üzenetet találtam: „Gyere vissza hozzám, amikor csak akarsz. Mindig szívesen látlak.” Alul ott volt a címe.

Másnap visszamentem az állomásra. Úgy tűnt, a vonat nem akar elindulni, de nem tudtam, miért. Talán rám várt. Vagy talán megértette, hogy AZ ÉN AFRIKÁM után egy calabriainak AZ ÉN INDIÁM is lehet.