AZ ÁLLÁSINTERJÚ A REVLONNÁL

Olvastam, hogy Ronald Perelman nemegyszer megpróbálta kikényszeríteni a Gillette felvásárlását, de Warren bácsi mindig megakadályozta, és Perelman, dühösebben, mint valaha, zajt csapott, de tovább csinálta, amit mindig: mindenki mást idegesített.

Hívást kaptam a Revlon Italia vezérigazgatóságától – az értékesítési igazgatójuk Cataniában akart találkozni velem. Elmondtam apámnak, és ő azt mondta: „Feltétlenül menned kell. Ez alkalom arra, hogy megtudd, elismer-e a piac, és mit javasolnak és ajánlanak – de ne kövesd el azt a hibát, hogy érzelemből döntesz. Vidd haza, gondold át, és csak utána válaszolj.”

Azon a pénteken délelőtt pontosan érkeztem, fél tizenegykor, a cataniai Hotel Jollyba. És ahogy belépek az előcsarnokba – kibe botlom? A Gillette-es területi vezetőmbe, aki meglátva döbbenten néz, és azt mondja: „Mi a fenét csinálsz itt – nem a körzetedben kellene lenned?”

„Kivettem egy szabadnapot. Látni fogod a havi jelentésben, amelyet négy héttel ezelőtt küldtem, pont ez a nap van megjelölve.”

„Akkor mit csinálsz itt?”

„Hát, csak találkozom valakivel. Meg akar ismerni – remélem, legalább nő, hogy a vicc folytatódjon” –, és anélkül, hogy akartam volna, az ösztönöm igaznak bizonyult, mert a találkozón egy férfit találtam, de nagyon nőieset, túlságosan is.

Az interjú hét percig tartott. Abban a pillanatban, amikor felállt, hogy odaüljön mellém, megéreztem, hogy a szándékai nem üzletiek – de én soha nem adtam teret ellenségnek, sem szakmaiban, sem magánéletben.

Hazamentem, és elvittem apámat fagyizni, Olaszország legszebb kilométerére – legalábbis ezt mondják a Reggio Calabria-i tengerpartunkról. Megkérdezte, hogy ment, és azt mondtam, hogy az ajánlat nem érdemel figyelmet, és miután megköszöntem, visszautasítottam, és eljöttem.

Soha nem meséltem el a részleteket vagy a konkrétumokat – ezt anyám tanította meg nekem, a Gillette. És ő sosem tévedett.