GILLETTE & L’ORÉAL, WOMEN USA — VOL. V

Nulladik fejezet – közös nyitány

Ez a nyitófejezet a Women of the United Statesmind a hat kötetében közös. Itt teljes terjedelmében olvasható, összecsukva, hogy a sorozat ismétlés nélkül, sorrendben követhető legyen.

NULLADIK FEJEZET

Itt a világ nem terület: határ. Az Északi-sark nem fogad be, nem bocsát meg, nem hagy helyet a tévedésnek. A fehérség abszolút lényként uralkodik, némán és emlékezet nélkül. A hőmérséklet nem meteorológiai adat: ragadozó. Az éjszaka hónapokig tart, összenyomja a gondolatokat, eltorzítja az emberek körvonalait, elnyeli az akaratukat.

A közösségek kevesek, kicsik és zártak. Inuitok, jupikok, sarkvidéki népek élnek ott, ahol senki sem választaná, hogy maradjon. Itt minden egyes ember nélkülözhetetlen a csoport túléléséhez. Ha nem vagy hasznos, teherré válsz. És aki teherré válik, eltűnik a csendben, a hóban, egy olyan környezet logikájában, amely semmit sem enged.

A kutatóállomások egy másfajta hideget is hoznak: a hierarchiákét. Itt a nő ritka jelenlét, rendellenesség, akinek alkalmazkodnia kell, vagy elbukik.

Ezen a helyen az „eltűnés” fogalma nem létezik. Csak a fehérség van, amely mindent eltöröl.

Inuit és jupik nők

A sarkvidéki lányt nem kényeztetik: felkészítik. Korán megtanulja elviselni a hideget, a sötétséget és az éhséget. Hasznossá kell válnia a klán számára, mert itt az identitás nem személyes. Funkcionális. A nő viseli a család és a közösség terhét: élelem, tűz, gyerekek, bőrök, gondoskodás. Senki sem beszél jogokról. Senki sem beszél törékenységről. A depresszió létezik, de nincs neve. Az erőszak létezik, de nincsenek tanúi.

A kutatóállomások nője

Művelt, hozzáértő, fegyelemhez szokott. Kutatóként, technikusként, orvosként érkezik. Hamar rájön, hogy az Északi-sark nem ismeri el a képesítéseket. Itt csak a lelki keménység számít. Férfi hierarchiák uralkodnak fölötte, és a gyengeség minden jelét gyengeségnek tekintik. Olyan környezet ez, ahol az erő nem elég: rendkívüli önuralom kell.

A nyugati, „kívülről jött” nő

Szabadságban nőtt fel, és abban a hitben érkezik, hogy legyőzheti a hideget. De a hely megtöri: a magány, a parányi terek, a végtelen csendek. Az állomások nem közösségek, hanem gépezetek. És egy nőnek egy férfiak tervezte gépezetben harcolnia kell, hogy el ne tűnjön.

Utazás a világ peremére

A szomszédom, Antonio, akit mindenki Ninónak hívott, évek óta az Északi-fokról beszélt, az éjféli napról, a sötétség nélküli hónapokról. Olyan álom volt, amelyet a zsebében hordott, mint valami lehetetlent. Egy májusi reggel becsöngettem hozzá, és csak ennyit mondtam: „Csomagolj be. Egy óra múlva visszajövök. 30 nap múlva jövünk vissza.” Meglepetten, boldogan nézett rám. A felesége aggódva megkérdezte, mik a terveink. „Egy álmot kergetünk” – feleltem.

Beültünk az autóba. A feleségeink úgy néztek ránk, mintha megőrültünk volna. De ez az utazás valódi volt. Nino már tele volt kérdésekkel. „Hová megyünk? Mennyi pénzt hozzak?” „Nyugi – mondtam neki. – 54 óra múlva ott vagyunk. Csak 5000 km. Az új Range Roverrel megyünk. Élvezd az utat.”

300 kilométerenként meg kellett állnom: ő, aki tizenkét évvel idősebb nálam, a saját ritmusában haladt. Nekem víz és folyadék kellett, neki kávé és a test szükségletei. És minél messzebbre jutottunk, annál többet mesélt az életéről. Olyan dolgokat, amelyeket soha nem tudtam volna meg, ha nincs az a végtelen út.

Két férfi egyedül egy autóban, és mindig a nőkről beszélnek. Ő csak a feleségét ismerte. Nevettem. Megnyugtattam: „Mi is mind így vagyunk.”

Megkérdezte, hogyan maradok épelméjű 60 óra vezetés közben. Meséltem neki Oroszországról, amikor 22 évesen 51 órát vezettem, hogy találkozzam egy nővel, akit sosem láttam. „A távolságok nem határok – mondtam neki. – Csak kifogások. Nekem soha nem volt egy sem.”

Megérkezés a fehérségbe

Beértünk Norvégiába. Egy szálló az út mentén. Ott hagytuk az autót, és szánnal mentünk tovább.

A vezető be volt bugyolálva, kiismerhetetlen volt. Amikor levette a szemüvegét, kiderült, hogy nő. Norvég nő, hallgatag, egyenes, jéghideg. Nino a szán közepén, ő elöl, én a 190 centimmel hátul, a sor végén.

Még világos volt. Az órám mutatta az időt, de nem árulta el, hogy éjszaka van-e vagy reggel. Éjféli nap volt. Elértük az Északi-fokot.

Nino sírt. Átölelt. Nevetve mondtam neki: „Vigyázz… még azt hiszik, hogy melegek vagyunk.” Nevettünk, de a világ peremén álltunk.

Aztán jött a fagy: –52 °C.

Belépés a valódi Arktiszra

Egy fémkonténerbe vittek minket átöltözni. Rendkívül nehéz, bélelt overallok, bonyolult cipzárakkal.

Kifizettem a vezetőt. Ninót egy igluban hagyták néhány férfival; engem egy másikban, egy családdal: egy idős férfival, 70 és 80 között, és három nővel, 30 és 50 között.

Zárt világ volt. Egyszerű. Kegyetlen.

A férfi félreállt. A nők tartották a tempót. A mosdó pedig egy domb volt öt méterre az iglutól: a kaka megfagyott, mielőtt földet ért. Az első pisim sárga sarki csillaggá vált. Így köszöntött az Észak.

A középkorú nő, Magi, tudott egy kicsit angolul. A többi gesztus volt, tekintet, kéz. A hideg nyelve.

Amikor nem tudtam, hogyan kell használni az overallt, ő gondolkodás nélkül megérintette az ágyékomat, hogy megmutasson egy rejtett cipzárt. Nem volt benne semmi rosszindulat, semmi zavar: csak funkció. Túlélés.

A három nap az igluban

Ételt hoztak. Füstölt halat, nyers halat, tőkehalmájat, bálnahasat. És cápagolyókat. Nem volt választás. Nem volt alternatíva. Az volt, amit a természet ad.

Aztán ittam: egy piros folyadékot. Azt hittem, bor. Szűrt, felforralt, megédesített bálnavér volt. Megittam. Olyan erőt adott, amilyet addig soha nem éreztem. Ősi energiát. Azt hittem, kokain. Nem. Az Észak volt, ami belépett a testbe.

A nők figyeltek. Az öreg kiment vadászni. Én pihentem és vért ittam. Három nap telefon, internet, számítógép nélkül, Nino nélkül. Csak én és ők.

Nem volt éjszaka. Csak fény, tűz, jég és lélegzet.

A három nő lefeküdt aludni. Kerestem egy helyet. A legfiatalabb felemelte a karját, és intett, hogy menjek közelebb. Kitört belőlük a nevetés. Nem értettem. Azt mondták, én vagyok a „karácsonyuk”.

Így mondták, hogy befogadtak.

Próbáltam adni nekik egy kis pénzt köszönetképpen. Visszautasították. Csak egy ölelést akartak. És néhány szót calabriai nyelven, hogy közelebb érezzék magukhoz.

Ott értettem meg az igazi ajándékok értékét: azokét, amelyeket nem lehet sem megvenni, sem eladni.

A vezető búcsúja

Három nap múlva megérkezett a vezető. Egy órán át beszélt a három nővel. Én kint voltam. Nem értettem, mit mondanak. Nem az én dolgom volt. Az ő nyelvük volt, az ő világuk, az ő törvényük.

A konténerben, miközben vetkőztem, belépett a vezető. Kíváncsi. Egyenes. Északi. Szorosan átölelt. Megcsókolt. A bőre fehér volt, mint a tej. A szeme kék, mint az augusztusi ég.

Arra kért, hogy vigyem el. Bármit megtett volna, hogy kijusson abból a világból.

Tisztelettel elmosolyodtam. Nem tehettem. Nem lett volna szabad.

Csak egy ígéretet hagytam neki: „Ha bármire szükséged van, írj nekem egy levelet. Segítek.” Még a pénzt is visszautasította. Gyönyörű nő volt, de magányos. Olyan magány, amely messziről nem látszik. Olyan magány, amelyet a hideg nem bocsát meg.

Hazatérés

Elmentünk Ninóért. Lelkes volt. Nem akart hazamenni. De nekem találkozóm volt a feleségével.

Mindenkinek elmesélte a maga három napját. Én hallgattam. Soha semmit nem osztottam meg a férfival. Csak a papírral.

És így, miközben Nino visszatért a maga világába, én már úton voltam egy másik felé. Egy másik cél. Egy másik találkozás.

Isten hozott.

Epilógus

Az Észak nem elvisz: megváltoztat. És soha

nem ad vissza épen. A férfiak fényt, csendet, fényképeket, álmokat keresni jönnek az Északi-sarkra. A nők azért maradnak, hogy túléljenek.

A férfiak elmesélik, amit láttak. A nők elhallgatják, amit átéltek.

A férfiak visszatérnek. A nők maradnak. Maradnak a hidegben, a hóból épült házakban, a meg nem hallott csendekben. Maradnak, hogy fenntartsák azokat a közösségeket, amelyek nem ünneplik őket. Maradnak, hogy megvédjék a gyerekeket, az öregeket, az idegeneket. Láthatatlanok maradnak.

Egyetlen emléket hoztam el onnan: egy gyönyörű, hihetetlenül gyönyörű, de magányos nőt. Nem romantikus értelemben. Emberi értelemben. Tragikus értelemben.

Elmélkedés

Az Észak nem a testet öli meg. A jelenlétet öli meg. És ami marad, az a fehérség: egy hely, ahol a nők egyszerre élnek és tűnnek el.

Ezért írok. Mert a szélsőséges helyek nem mesélik el a saját történetüket. És aki átutazik rajtuk, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hallgasson.

Én nem. Én nem. A földem szült engem, a világ többi része pedig nem vendégként fogad, hanem a család tagjaként.

Az Észak abszolút fehérségéből leereszkedtem az Egyesült Államok abszolút zűrzavarába.

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

A lehetetlen megbízatás

Ha tizennyolc évig dolgozol egy amerikai vállalatnak, olyasmit kapsz, amit a világon egyetlen más cég sem adhat meg: munkakultúrát, eljárásokat, világos küldetést és olyan értékrendet, amely nem elmélet – hanem napi gyakorlat. Nem elmagyarázzák neked: beléd építik. És ezt anélkül teszik, hogy engedélyt kérnének tőled.

A New York-i irodában voltam, amikor olyan munkát ajánlottak, amilyet soha el sem tudtam volna képzelni. Nem előléptetést. Nem áthelyezést. Kísérletet.

Bizalmas programot, amelyet azért hoztak létre, hogy az Egyesült Államokon belül igazoljanak egy emberi kapcsolatokra épülő modellt. Nem menedzsereket, pszichológusokat vagy trénereket választottak. Olyan embereket választottak, akiknek egy bizonyos fajta, valós életből fakadó tapasztalatuk volt. És felmerült a nevem – noha tizennyolc éve az értékesítésben dolgoztam. Nem a beosztást nézték: az elmét.

A próbát egyszerű volt elmagyarázni, és rendkívül nehéz végigcsinálni:

egy év alatt bejárni az 50 amerikai államot, a városokat magam választva, és mindegyikben legalább egy hetet eltöltve.

Az utolsó két hét kötelező szabadság lett volna. Minden költséget ők álltak. Nekem csak élnem, figyelnem, megértenem és minden hétfőn jelentést leadnom kellett. Emberi, száraz, pontos beszámolót.

Aláírtam a szerződést. Szóltam otthon. Nem kérdeztek semmit. Csak azt akarták tudni, megérkezett-e a havi ellátmány. Én egy amerikai év előtt álltam. Ők, mint mindig, a következő hónap előtt.

A biztonság kedvéért a fizetésemet közvetlenül az olaszországi bankszámlámra utalták. Udvarias módja volt annak, hogy azt mondják nekem: „Ne csinálj semmi butaságot. Abból élj, amid van. Lássuk, ki vagy valójában.”

Csak tizenöt évvel később fértem hozzá az eredeti jelentéseimhez, az elemzésekhez és ahhoz az anyaghoz, amelyet rólam gyűjtöttek. Ez a könyv onnan született. Engedélyt kaptam a kiadására, egyetlen feltétellel: soha ne nevezzem meg a céget, amely megrendelte.

Nem számít. Ez a történet nem logókról szól. Egy emberről szól egy olyan országban, amelyet lehetetlen megérteni, ha nem éled át a saját bőrödön.

A legtávolabbi pontról kezdjem?

A logikus választás az volt, hogy a peremről induljak, nem a központból. Két egyszerű okból:

1. Frissen jöttem a kísérletből: nagy tisztánlátás, maximális figyelem.

2. Ha a szélsőből indulok, menet közben korrigálhatom az irányt, és tisztán fejezhetem be az utat.

Nem Bostonban vagy Chicagóban kellett kezdenem. Egy határon kellett kezdenem. Egy olyan helyen, amely csak papíron volt Amerika.

Juneau-t választottam, Alaszka fővárosát. Elszigetelt. Csak hajóval vagy repülővel érhető el. Olyan város, amely senkié. Tökéletes hely a kezdéshez.

Az erőforrások beosztása

Indulás előtt azt tettem, amit egy amerikai mindenekelőtt tisztel: profiként szerveztem meg magam, nem turistaként.

Felhívtam a három legnépszerűbb légitársaságot, azokat, amelyeknek a legnagyobb belföldi hálózatuk van. Kevesebb mint egy óra alatt vettem egy ötven belföldi járatra szóló jegyfüzetet 60% kedvezménnyel.

Nincs időkorlát. Nincs napkorlát. Nincs megkötés. Csak egy feltétel: egy éven belül fel kell használni.

Ugyanezt tettem a szállodaláncokkal, az Uber-taxikkal és az autókölcsönzőkkel, aztán elkészítettem a szakaszok és a módok rendes menetrendjét, de az időpontokét nem.

Készen álltam.

Ez volt az első igazi sikerem. Az első jel, hogy tudok mozogni. Amerika azt jutalmazza, aki cselekszik, nem azt, aki vár.

Amikor a cég meglátta a tranzakciót, azt tette, amit egy amerikai kultúra mindig tesz: ellenőrizte a megbízhatóságot.

Képes vagyok-e egy évig állandó mozgásban lenni? Képes vagyok-e kezelni a váratlan eseményeket, a távolságokat és a vészhelyzeteket? Önálló vagyok-e?

Ezért indulás előtt elrendeztem egy másik döntő részletet:

gondoskodtam róla, hogy a hitelkártyámon legalább 100 000 dolláros havi keret legyen.

Nem elköltésre szánták. Arra szolgált, hogy bebizonyítsuk: tudjuk kezelni. Az amerikaiak így gondolkodnak: ha nincs önállóságod, nincs szabadságod. És ha nincs szabadságod, nem lehet értékelni téged.

Attól a pillanattól kezdve a program már nem megbízatás volt. Hanem küldetés.

ÉS MOST TÉNYLEG UTAZUNK

Alaszka csak a földrajz szerint része az Egyesült Államoknak. Egy másik világ.

Az a hely, ahol a nők nyomtalanul eltűnnek. Ahol a feljelentés soha nem ér célba. Ahol a városok csak civilizált szigetek egy vad kontinens közepén.

Juneau volt az első próbám: egy főváros, amelyet egyetlen út sem köt össze az ország többi részével. Amerika egy darabja, amely nem érződik Amerikának.

Itt kezdtem megérteni valamit: az utazás nem földrajzi lesz. Hanem emberi.

1. BLOKK (I. kötet)

Alabama – Alaszka – Arizona – Arkansas – Kalifornia – Colorado – Connecticut – Delaware – Florida – Georgia

2. BLOKK (II. kötet)

Hawaii – Idaho – Illinois – Indiana – Iowa – Kansas – Kentucky – Louisiana – Maine – Maryland

3. BLOKK (III. kötet)

Massachusetts – Michigan – Minnesota – Mississippi – Missouri – Montana – Nebraska – Nevada – New Hampshire – New Jersey – Új-Mexikó

4. BLOKK (IV. kötet)

New York – Washington

5. BLOKK (V. kötet)

Észak-Karolina – Észak-Dakota – Ohio – Oklahoma – Oregon – Pennsylvania – Rhode Island – Dél-Karolina

6. BLOKK (VI. kötet)

Dél-Dakota – Tennessee – Texas – Utah – Vermont – Virginia – Nyugat-Virginia – Wisconsin – Wyoming

ÉSZAK-KAROLINA

Észak-Karolina két sínen élő állam. Az egyik oldalon az „új Amerika”: egyetemi kutatás, technológia, startupok, orvosok, mérnökök, kutatók és modern, növekvő városok. A másik oldalon a „régi Amerika”: – szegény vidék – elszigetelt közösségek – súlyos hagyományok – fizikai munka – távoli egészségügy – még mindig merev szerepek. Nem élnek együtt. Nem vesznek tudomást egymásról. A nők itt aszerint tűnnek el, hol születnek: – a modernségben a nyomás és a versengés miatt – a vidéken az elszigeteltség és a hagyomány miatt – a középvárosokban az alulfizetett munka és a szolgáltatások hiánya miatt – a történelmi fekete közösségekben a kettős küzdelem miatt: a faji és a nemi küzdelem miatt.

Észak-Karolina a felszínen udvarias, a részletekben kegyetlen.

A Research Triangle nője – 33 éves

Sara adatelemző egy startupnál. Szorgalmas, ragyogó és felkészült, olyan környezetben dolgozik, amely progresszívnek, „európainak” és modernnek adja el magát.

Az igazság: – hosszú munkaidő – végtelen elvárások – hétről hétre változó célok – fiatal menedzserek, akik észre sem veszik, hogy kiégetik az embereket – nők, akiknek kétszer annyit kell küzdeniük feleannyi elismerésért.

Sara tanult, éveket fektetett be, feláldozta az életét és az idejét. És most egy olyan rendszerben van, amely ugyanazon a napon tapsol neki és felemészti.

A hiánya szakmai: nélkülözhetetlen a jövő építéséhez, de nincs hálózata, amely megvédené.

A vidéki nő – 49 éves

Száz kilométerre a modernségtől van egy másik Észak-Karolina. Egymástól távoli házak, dohány- és szójaföldek, hosszú telek, kemény nyarak. Utcák járda nélkül, üzletek nélkül, minden nélkül.

Linda egy ilyen környéken él. Részmunkaidőben dolgozik egy helyi boltban. Mindenhez mérföldeket utazik: orvos, gyógyszertár, iskola, bank. Az egész napja az ő vállán nyugszik: – gyerekek – otthon – idősek – munka – ügyintézés – vészhelyzetek, amelyeket egyedül old meg.

Nem választhat. Nem változtathat. Nem törheti meg a mérföldek szabta rutint.

A hiánya földrajzi: túl messze él ahhoz, hogy lássák.

A középvárosi afroamerikai nő –

38 éves Kim egy charlotte-i ügyfélszolgálati központban dolgozik. Szkriptekkel, időmérőkkel, mutatókkal és felettesekkel dolgozik, akik minden szünetet figyelnek.

Két gyereke van, és egy anyja, akiről gondoskodnia kell. A város nő, cégek érkeznek, felhőkarcolók emelkednek. De az igazi lehetőségek nem jutnak el hozzá.

Észak-Karolina fejlődésről beszél, de ez a fejlődés megállás nélkül halad el a fekete közösségek fölött.

Kim tartja: – az érzelmileg kimerítő munkát – a gyerekek iskoláztatását – a napi kimerültséget – az emelkedő költségeket – egy társadalmi mobilitást, amely valójában nem létezik.

A hiánya faji és gazdasági: ő a város pillére, de soha nem jut fel a csúcsra.

A partvidék nője – 41 éves

Tanya a tengerparton él. A tenger gyönyörű, a házak gondozottak, a turizmus erős. De a valódi élet más.

Munka egy üdülőben: – szobák – mosoda – takarítás – vendégfogadás – hosszú műszakok – alacsony bérek

A nyár túlterhelt. A tél csend és számok, amelyek nem jönnek ki.

A tengerparti Észak-Karolina fotogén, de olyan nők robotjára épül, akik soha nem fogják látni azt a gazdagságot.

A hiánya gazdasági: minden a turizmus körül forog, de akik fenntartják, nem kapják meg, ami jár nekik.

Epilógus – Észak-Karolina

Észak-Karolina túlságosan távoli dinamikák által megosztott állam. A nők mindenhol megfizetik az árát: a technológiában, amely lehetőségeket ígér, de támogatást nem, a vidéken, amely elszigetel, a városokban, amelyek befogadás nélkül nőnek, és a partokon, amelyek rövid és fáradságos szezonokból élnek.

Ez egyszerre modern és ősi eltörlés. A nők hajtóerők az állam minden szegletében, de az állam csak szükséges jelenlétnek tekinti őket.

Elmélkedés – Észak-Karolina

A kötet minden állama a hiány egy más formáját mutatja meg. Észak-Karolina azt szemlélteti, amely a belső távolságból születik: a gazdagok és a szegények, a város és a vidék, az új és a régi, az állam ígérete és kínálata közötti szakadékból.

A nő mindig középen él. Ő a vonal, amely összeköti a világokat, amelyek nem beszélnek egymással. És éppen azért, mert mindent összetart, senki sem állítja a középpontba.

Ez a fejezet arra szolgál, hogy szűrők nélkül kimondja: a modernség önmagában senkit sem szabadít fel. El kell ismernünk azokat, akik valóban fenntartják.

ÉSZAK-DAKOTA

Észak-Dakota könyörtelen föld. Szélsőséges telek, bőrt hasító szelek, hosszú, üres utak, kicsi, távoli városok, láthatatlan őslakos közösségek és a tájat uraló olajmezők.

Olyan állam, ahol a nők két ellentétes erő között élnek: a természet között, amely parancsol, és a társadalom között, amely nem változik.

Olyan hely, amely jobban jutalmazza a kitartást, mint a boldogságot. És ebben a logikában a nők a hétköznapok részleteiben tűnnek el: – alacsonyan fizetett munkákban – földrajzi magányban – a szolgáltatások hiányában – kemény családi szerepekben – elszigetelt közösségekben – egy férfiak uralta gazdaság szabta ritmusban.

Észak-Dakota nem rossz. Durva. És a durvaságában sok nőt hang nélkül nyel el.

Az olajfúrótorony nője – 35 éves

Jessica Willistonban él, az olajvárosban. Koordinációs munkatársként dolgozik egy üzemben. Egyike a kevés nőnek egy férfiak uralta létesítményben, nehéz műszakokkal, hatalmas teherautókkal, műhelyekkel és állandó zajjal.

Minden nap próba: – helytelen viccek – fölösleges megjegyzések – tisztelet, amelyet tízszeresen ki kell érdemelned – munkahelyi kockázat – nulla magánélet.

A fizetés jó, de az emberi ár óriási. Nincsenek igazi barátai. Nincsenek tartós kapcsolatai. Nincs támogató hálózata.

A hiánya társadalmi: férfiak veszik körül, mégis egyedül van.

Az őslakos nő – 40 éves

Észak-Dakotában sok őslakos közösség elfeledve él. Kevés a lakás, hiányoznak a lehetőségek, gyengék az iskolák, messze vannak a kórházak. Az őslakos nők olyan sebek örökségét hordozzák, amelyeket az állam soha nem gyógyított be.

Alanának négy gyereke van. Részmunkaidőben dolgozik egy közösségi központban. A népe története mindenhová be van írva: az arcokba, a csendekbe, a hiányokba.

A problémák állandóak: – munkanélküliség – széles körű függőségek – szinte nem létező állami támogatás – törékeny infrastruktúra – társadalmi depresszió.

A hiánya történelmi és strukturális: a kultúra erős, de a jelen nem vesz tudomást róla.

Az apró városok nője – 50 éves

Észak-Dakota olyan városokból áll, amelyek nem szerepelnek a térképeken. Öt utca, egy iskola, egy templom és egy benzinkút.

Karen egy ilyenben él. Egy kis élelmiszerboltban dolgozik. Minden nap ugyanazokat az embereket látja, ugyanazokat a mozdulatokat, ugyanazokat a beszélgetéseket.

Hogy kórházat találjanak, egy órát kell vezetniük. Hogy másik munkát találjanak, még többet. Ahhoz, hogy bármi akár csak távolról is újat találjanak, két óra kell.

A hiánya földrajzi: nincsenek alternatívái. Az életét az a hely határozza meg, ahol él.

A mezőgazdasági határvidék nője – 47

éves

Megan az állam legmezőgazdaságibb vidékén él. Végtelen földek, traktorok, termés, túl korán hulló hó.

Munka a farmon: – állatok – szerszámok – istállók – karbantartás – könyvelés – főzés – család – vészhelyzetek, amelyeket mindig kezelni kell.

A farmon élő nő itt több mint kétszer annyi terhet visel, mint amennyinek látszik. És karok, elme, irányítás, gerinc. De mindezt „farmsegítségnek” nevezik.

A hiánya kulturális: mindent ő csinál, de soha nem ismerik el a gazdaság központi részeként.

Epilógus – Észak-Dakota

Észak-Dakota olyan állam, amely nem véd. Erőt követel, kitartást követel, türelmet követel. A nő teljes elkötelezettséggel válaszol, de az állam nem válaszol neki.

Az olajfúrótoronytól az őslakos rezervátumig, az apró falvaktól az elszigetelt farmokig a nők nem eltűnnek: a vidék nyeli el őket, mintha a jelenlétük magától értetődő volna.

Elmélkedés – Észak-Dakota

Minden hiánynak oka van. Észak-Dakotában maga a föld az ok: nagy, kemény, távoli, kevéssé hatékony, gazdaságában férfias, változásában lassú.

A nő egy olyan tájban él, ahol nincs hely a törékenységnek, egy olyan társadalomban, amely a robotját a díszlet elkerülhetetlen részének tekinti.

Nem azért láthatatlan, mert nem ér semmit: azért láthatatlan, mert itt a föld nagyobb, mint az emberek.

És ez a fejezet arra szolgál, hogy emlékeztessen: az erő nem választás. Bizonyos helyeken ez az egyetlen lehetőség.

OHIO

Ohio a csendes Amerika tükre. Összeomlott ipari városok, irány nélküli elővárosok, kiürült családok, menekülő fiatalok és olyan munkák állama, amelyek már semmit sem garantálnak. Olyan föld, amely egykor mindent előállított, most pedig várakozást állít elő: egy jobb jövő várását, egy soha meg nem érkező lehetőség várását, egy lassan, egy helyben topogva haladó változás várását.

A nő itt olyan részeket tart össze, amelyeket az államnak kellene támogatnia: – szétesett családok – bizonytalan jövedelmek – a drog sebezte közösségek – darabjaira hulló házak – küszködő iskolák – túlterhelt szociális szolgáltatások.

Ohio nem öli meg a nőt. Elveszi a lélegzetét. Lassan, csendben, minden nap egy kicsit.

Az összeomlott ipari város nője – 46

éves

Michelle Clevelandben él, egy olyan negyedben, amely egykor nyüzsgött a munkától. Az apja gyárban dolgozott. A nagyapja is. Aztán minden megváltozott: áttelepítések, bezárások, csődök.

Most egy szupermarketben dolgozik: változó műszakok, alacsony fizetés, semmi biztonság. Minden hónapban sebészi pontosságú számításokat kell végeznie, hogy elkerülje a csődöt.

A ház régi, a negyed törékeny, a lehetőségek kevesek.

A hiánya gazdasági és nemzedéki: pontosan azon a ponton él, ahol egy egész ipari identitás összeomlott, és magával rántotta azokat a nőket, akik nem tudtak más jövőt választani.

A nő, aki családot nevel az opioid-

válság idején – 38 éves Ohio Amerika opioidjárványának egyik fővárosa. Gyógyszergyárak, engedékeny orvosok, törékeny közösségek: lassú robbanás, amely egész családokat pusztított el.

Emily Daytonban él. A férje három éve halt meg túladagolásban. Két gyereke van, és recepciósként dolgozik egy klinikán. Minden nap ismerős arcokat lát: kétségbeesett anyákat, összetört fiatalokat, apákat, akik nem élték túl.

Ohio „opioidválságról” beszél. Ő a hiányról beszél: egy elveszett férfiról, egy szétesett családról, egy teherről, amely teljes egészében az ő vállára nehezedik.

A hiánya érzelmi és társadalmi: otthon tartja a gyerekeket és a felszínen a munkát, miközben a rendszer, amely a problémát létrehozta, semmit sem tesz a megoldásáért.

A szegény fehér külvárosi nő – 28 éves

Samantha egy olyan külvárosban él, amely mintha egy unalmas filmből lépett volna elő: Walmart, benzinkutak, előregyártott házak, gyorséttermek, végtelen parkolók.

Egy McDonald’s-ban dolgozik. Ismétlődő műszakok, automatikus mozdulatok, ideges vevők és havonta változó vezetőség. Annyit keres, hogy túléljen, de soha annyit, hogy előrébb jusson.

Az anyja már nem dolgozik. A párja hol van, hol nincs. Vannak álmai, de nem tudja, hová tegye őket. A hiánya közösségi: ugyanolyan helyzetben lévő emberek veszik körül, és ettől az erőfeszítés még láthatatlanabb.

Senki sem látja azt, ami túl sokak számára normális.

A mezőgazdasági vidék nője – 54 éves

A városokon kívül van egy Ohio, amely a mezőgazdaságból, a kisállattartásból és a fizikai munkából él. Itt a nők mindenről gondoskodnak: könyvelés, állatok, termés, gyerekek, idősek és az otthon.

Linda egy farmon él Lancaster közelében. A gyerekei felnőttek, a férje máshol dolgozik, ő pedig otthon marad, hogy mindent intézzen, amit a föld megkövetel.

Heti hét napot dolgozik, hőségben, hidegben, esőben és hóban. Nincs szabadnap. Nincs lelki pihenő. Nincs elismerés.

A hiánya kulturális: magától értetődőnek tartják, hogy a gazdálkodó nő „megoldja”. Igen, megoldotta. De az árát mindig ő fizeti.

Epilógus – Ohio

Ohio olyan állam, amelytől sokat elvettek, és megtanult elvenni azoktól, akiknek a legkisebb a hangjuk.

A nők itt nem csodát kérnek. Stabilitást, védelmet, valódi lehetőségeket kérnek. Ezeknek csak a töredékeit kapják.

Az elbukott ipari városoktól az opioid sújtotta negyedeken és a jövőtlen fehér külvárosokon át a soha nem pihenő termőföldekig a nők tartják össze azt, amit az állam már nem támogat.

Elmélkedés – Ohio

A nők hiánya Ohióban nem egyetlen ok következménye. Az összes törés együttesének eredménye: gazdasági, társadalmi, egészségügyi, családi és közösségi.

Itt a nő abban a résben él, amely aközött húzódik, ami Ohio volt, és ami már soha nem lehet.

Olyan hiány ez, amely nem csap zajt, mert normálissá vált.

És ezeknek a lapoknak éppen ez a feladata: láthatóvá tenni a láthatatlant, arcot adni azoknak, akik mindent fenntartanak anélkül, hogy valaha is megneveznék őket.

OKLAHOMA

Oklahoma állandó feszültségben él múlt és jelen között. Földdel, széllel, templomokkal, vidéki közösségekkel, átalakuló középvárosokkal teli állam, és egy olyan őslakos örökséggel, amelyet az állam csak félig ismert el. Olyan föld, amelyet minden fajta vihar megtépázott: gazdasági, éghajlati, társadalmi és kulturális.

És minden vihar mindig ugyanazokra a vállakra hull: a nőkére.

Oklahomában a nőket merev szerepek közé falazzák, összezúzza őket a széles körű szegénység, láthatatlanná teszi őket egy vallás, amely sokat beszél a családról, de keveset a valódi védelemről. Olyan állam, amely a kitartásból él, és a nők a legjobban elkopott pillérei.

A bibliaöv nője – 32 éves

Hannah egy olyan világba született, ahol már minden el volt döntve: hogyan öltözködjön, hogyan beszéljen, hogyan viselkedjen, miben higgyen, mit kerüljön.

Család, közösség, egyház: három koncentrikus kör, amely meghatározza az életét.

Van egy férje, két gyereke és egy szerény otthona. A napját ezek szabják meg: – a gyerekek iskolája – bevásárlás – templom – kötelező önkéntes munka – családi kötelességek – nulla lelki tér.

Nem fejezhet ki kételyeket. Nem választhat igazán. Nem hagyhatja el a kalitkát anélkül, hogy a közösség árulójaként ítélnék meg.

A hiánya kulturális és spirituális: állandóan jelen van, de funkcionális alakként, nem teljes emberként.

Az őslakos nő – 45 éves

Oklahomában él az ország egyik legnagyobb amerikai őslakos népessége. De a kultúra és a jólét közötti szakadék óriási.

Kayla a Cseroki Nemzet tagja. Egy kulturális központban dolgozik. Életben tartja a nyelvet, a hagyományokat, a rítusokat és a történeteket.

Azon a világon kívül azonban a valóság kemény: – alulfinanszírozott iskolák – törékeny egészségügy – széles körű függőségek – rosszul fizetett munkák – rejtett és állandó diszkrimináció. Ő tartja el a közösséget, a családot és az identitást. És senki sem védi meg úgy, ahogy megérdemelné.

A hiánya történelmi: az állam az őslakos népekre építette az identitását, aztán magukra hagyta őket.

A tornádók sújtotta területek nője – 39 éves

Oklahoma a tornádók által leginkább sújtott államok egyike. Bármelyik évben, bármelyik évszakban megtörténhet. És amikor megtörténik, mindent elpusztít.

Rachel egy többször sújtott területen él. Élete során két otthonát veszítette el: egyet gyerekként, egyet felnőttként.

Tanárként dolgozik. És minden évben gyakorlatokra kell felkészítenie a diákjait: elbújni, megvédeni magukat, nem figyelni a félelem hangjára.

Az élete újjáépítésekből áll: a házakéból, a megszokott rendéből, a stabilitáséból.

A hiánya éghajlati: itt a természet uralkodik, és a következményeket mindig a családok fizetik meg, vagyis a nők.

Az alacsony jövedelmű nő – 29 éves

Brooklyn – ez a környéken gyakori név, nem város – Tulsa egyik külvárosában él. Régi házak, tönkrement utak, buszok, amelyek akkor járnak, amikor kedvük tartja.

Egy gyorsétteremben dolgozik. Osztott műszakok, utolsó pillanatban változó beosztás, minimális fizetés. Van egy hároméves kislánya. A bölcsőde többe kerül, mint a fizetése. Két lehetősége van: olyasvalakinél hagyja a gyereket, akiben nem bízik, vagy elveszíti a munkáját. Az ő világa ebből áll: – lejárt számlák – élelmiszerjegyek – rohanás – állandó szorongás – kicsi, de soha meg nem valósítható álmok.

A hiánya gazdasági és rendszerszintű: Oklahoma azokat lendíti előre, akik már befutottak, és hátrahagyja azokat, akik ezekben a külvárosokban születtek.

Epilógus – Oklahoma

Oklahoma egyszerűnek tűnő állam, de az egyik legnehezebb hely, ahol élni lehet.

A nők három hatalmas erő foglyai: – a vallásé, amely csapdába ejti őket – a szegénységé, amely kiszívja őket – az éghajlaté, amely elpusztítja őket.

Minden újjáépítés, minden mentés, minden törékeny egyensúly rajta halad át. De az állam ritkán ad vissza bármit is.

Elmélkedés – Oklahoma

Oklahoma női hiánya veszélyes keverékből fakad: erős hagyomány, tartós szegénység, láthatatlan őslakos identitások és könyörtelen természet.

Itt a nő állandó ellentmondásban él: nélkülözhetetlen, és mégsem vesznek róla tudomást.

Ez a fejezet egy dolgot világosan megmutat: a nehézség nem igazság. A kitartás nem szabadság. A túlélés nem haladás.

És Oklahomában a nők túl gyakran nem élnek: kitartanak.

OREGON

Oregon az Egyesült Államok legfinomabb ellentmondásából él: tiszta, zöld, liberális kép, tökéletes a turistáknak és a politikai kampányoknak, és egy mély repedésekkel teli társadalmi valóság.

Portland, amelyet progresszív városként ünnepelnek, egyben a hajléktalanság, a függőségek, a mentális egészségügyi válság és a növekvő egyenlőtlenség hatalmas központja. Portlandon kívül Oregon változik: elszigetelt vidék, rendkívül szegény fehér közösségek, bizonytalan munkák, minimális erőforrások és lappangó feszültségek.

A nő itt nem szerep hiánya miatt tűnik el, hanem a túlterhelés miatt:

– egykeresős családok – függés a társtól – a szolgáltatások hiánya – földrajzi elszigeteltség – bizonytalan munka – túlzott költségek – a valódi védelem hiánya

Oregon szép, ha nézed, de nehéz, ha élsz benne.

A portlandi nő – 29 éves

Julia Portland keleti oldalán él. Egy bioélelmiszer-boltban dolgozik, épphogy ki tudja fizetni a lakbért, és két másik emberrel osztozik egy házon.

Portland „nyitott, érzékeny, szociális” városként mutatja magát, de az igazság ebből áll: – hajléktalanokkal teli utcák – mindenütt mentális egészségügyi válság – eldugult szolgáltatások – alacsony bérű munkák – folyamatosan emelkedő lakbérek. Julia azok közé tartozik, akiket a város az „ifjú szelleme” jelképeként használ, de névtelen számként kezel.

A hiánya társadalmi: mindenütt ott van a vitákban, de sehol a megoldásokban.

A vendéglátásban dolgozó bevándorló nő –

34 éves Rosa Guatemalából érkezett. Egy étterem konyháján dolgozik, ahol mindig nagy a forgalom, mindig zaj van, mindig feszültség.

Napi tíz óra, heti hat nap. Alacsony fizetés, semmi biztosítás, állandó izzadság, hőség és zaj.

Sok férfi kollégája azt hiszi, úgy viccelhet, ahogy akar. Nem rosszindulatból teszik; tudatlanságból és megszokásból. De ez nyomja őt. Felemésztik a megjegyzések, a pillantások és a durva viccek.

A munkán kívül pénzt küld a rokonainak. A munkában mindent a felszínen tart.

A hiánya gazdasági és kulturális: egy egész ágazatot tart mozgásban, de mindenki számára láthatatlan marad.

A vidéki nő – 52 éves

Kelet-Oregonban vannak városok, amelyek mintha 1985-ben ragadtak volna. Kevés ház, hosszú utak, kemény telek és akadozó telefonhálózat.

Karen egy ilyenben él. Van egy kis farmja, néhány állata és egy mellékállása egy boltban. Mindent maga csinál. Ha orvos kell, egy órát kell vezetni. Ha bármilyen szolgáltatás kell, napokkal előre be kell jelentkezni. Ha valami rosszul megy, nincs ott senki.

A hiánya földrajzi: távol él a világtól, és nem a saját döntéséből.

A nő, aki eltart egy családot, amelyet tönkretett a

függőség – 43 éves Oregon azon államok egyike, ahol a legmagasabb a függőségek aránya. Opioidok, metamfetaminok, alkohol. Lassú lavina, amely soha nem áll meg.

Tessának van egy párja, aki mára elveszett. Két kisgyereke. Egy pénztárosi állása egy szupermarketben. Minden nap meg kell védenie a gyerekeket, foglalkoznia kell egy férfival, akire már nem ismer rá, egyben kell tartania a kasszát, és harcolnia kell egy rendszer ellen, amely nem kínál megoldást.

A hiánya intézményi: a társadalom évek óta „válságról” beszél, de azoknak, akik otthon élik meg, semmi sem változik.

Epilógus – Oregon

Oregon olyan állam, amely jól reklámozza magát, de rosszul véd.

A nők két véglet között élnek: – egy esztétikai progresszivizmus – egy agresszív társadalmi valóság.

Ő az, aki elviseli az egyenlőtlenség csapását, aki eltartja a törékeny családokat, aki a leginkább kizsákmányolt ágazatokban dolgozik, aki fenntartja a politika által elfeledett közösségeket.

Oregon szépsége nem elég, hogy megmentse.

Elmélkedés – Oregon

A nők hiánya Oregonban egy rideg igazságból fakad: nem elég kimondani, hogy modern vagy, ahhoz, hogy az is legyél.

A nők itt három árat fizetnek: – a megélhetés költségét – a bizonytalan munkát – a társadalmi és földrajzi elszigeteltséget.

Olyan hiány ez, amely nem közvetlen konfliktusból születik, hanem általános érdektelenségből.

És ez a fejezet világossá teszi: az erdők, a hegyek, a tökéletes tavak mögött van egy Amerika, amely nem működik. És ez teljes súlyával a nőkre nehezedik.

PENNSYLVANIA

Pennsylvania Amerika egyik legmegosztottabb állama. Az egyik oldalon a nagyvárosok – Philadelphia és Pittsburgh –, amelyeket átitat a történelem, az egyenlőtlenség, a befejezetlen újjászületés, és ahol a közösségek még nyílt sebeket hordoznak. A másik oldalon a vidéki és konzervatív hátország, farmok, bezárt bányák, egy helyben toporgó városok és régimódi gondolkodás.

Itt a nők négyféleképpen tűnnek el: – a szegény külvárosokban – az erőszak sújtotta afroamerikai közösségekben – a stagnáló vidéken – a modern városokban, amelyek felemésztik őket.

Pennsylvania olyan állam, amely nem bocsát meg annak, aki kevéssel születik. És a nők, mint mindig, a legmagasabb árat fizetik.

A philadelphiai szegény külvárosok nője

– 34 éves Shan Észak-Philadelphiában él. Kemény negyed, küszködő iskolákkal és utcákkal, ahol fényes nappal is érezni a feszültséget.

Egy diszkontáruházban dolgozik. Van egy hatéves kislánya. Minden reggel reménnyel és félelemmel vegyesen kíséri el az iskolába: reménnyel, hogy jobb jövője lesz, félelemmel, hogy a negyed elnyeli.

A bérek alacsonyak, a költségek magasak, a szolgáltatások elégtelenek. A város az „újjászületését” ünnepli, de az újjászületés soha nem ér el az ő otthonáig.

A hiánya városi: pontosan azon a ponton él, ahol a város eldönti, ki érdemel figyelmet, és ki nem.

A pittsburghi rozsdaövezet nője – 48 éves

Pittsburgh „technológiai”, „egyetemi” és „innovatív” lett. De a munkásváros nem tűnt el: csak kiköltözött a külvárosokba, ahová senki sem néz.

Linda hegesztő volt. Amikor a gyár bezárt, csak részmunkaidős állásokat talált: szupermarketek, takarítás, szolgáltatás.

A gazdasági átalakulás a magasan képzett fiatalokat jutalmazta. Nem a hozzá hasonló nőket.

A hiánya ipari: az új város nem adott helyet azoknak, akik a régit felépítették.

A vidéki nő – 55 éves

A városokon kívül Pennsylvania egy másik ország: dombok, farmok, apró városok, mindenütt templomok, nemzedékek óta változatlan gondolkodásmód.

Mary itt nőtt fel. Van egy háza, egy darab földje, egy férje, aki alkalmanként dolgozik, és felnőtt gyerekei.

Mindent ő csinál: – ház – állatok – számlák – főzés – az idősek gondozása – híd a családok között.

Tisztelik, persze. De funkcióként, nem egyénként.

A hiánya kulturális: minden szerep meg van már írva.

Az allentowni bevándorló nő – 37 éves

Allentown tele van latin-amerikai, afrikai, arab és ázsiai bevándorlókkal. A gazdaság rájuk támaszkodik.

Rime egy gyárban dolgozik, reggeli műszakban. A férje éjszakai műszakban dolgozik. Naponta csak néhány órát látják egymást.

A fizetés soha nem elég, a munka fizikai, a futószalagok zajosak és könyörtelenek.

Két nyelven beszél, három gyereket nevel, és ha kell, dupla műszakot vállal. A hiánya gazdasági és nyelvi: nélkülözhetetlen jelenlét a városban, de azok számára, akik döntenek, nem létezik.

Epilógus – Pennsylvania

Pennsylvania középen élő állam: félig modern, félig megrekedt, félig gazdag, félig szegény, félig progresszív, félig a múltban ragadt.

A nők a résekben élnek. És összetartanak mindent, ami omladozik: családokat, iskolákat, negyedeket, törékeny gazdaságokat.

De a rendszer statisztának tekinti, soha nem főszereplőnek.

Elmélkedés – Pennsylvania A nők hiánya Pennsylvaniában a belső távolságból fakad: a távolságból aközött, ami az állam volt, és ami lenni szeretne.

A nagyvárosok felemésztenek, a vidék zsugorodik, a közepes gazdaságok elengednek.

A nő végül középen préselődik össze, ahová senki sem néz igazán.

Ez a fejezet világossá teszi: a fáradtság nem egynapos vészhelyzet, hanem nők ezreinek mindennapi normája.

RHODE ISLAND

Rhode Island mindannak a miniatűrje, ami Amerikában működik, és mindannak, ami eltörik: – drága tengerparti városok – szegény külvárosok – eltűnt ipar – hatalmas bevándorló közösségek – korlátozott szolgáltatások – szembeötlő társadalmi ellentétek.

Providence a központja: kulturális, egyetemi és művészeti. De az egyetemek mellett ott van a keleti part egyik leginkább alábecsült városi szegénysége. A városon kívül kisvárosok élnek túl minimális munkákból, idénymunkából a tengeren és olyan iparágakból, amelyek nem térnek vissza.

A nő itt összepréselődve tűnik el:

minden túl drága, minden túl közel van, minden túl kicsi ahhoz, hogy el lehessen menekülni.

A providence-i latina nő – 30 éves

Marisol a South Side-on él, a város egyik legszegényebb negyedében. Hajnalban irodákat takarít, éjjel éttermeket. Két munka, semmi biztonság.

Providence szereti „kreatív városnak” nevezni magát. Számára a kreativitás egyszerűen azt jelenti, hogy kijöjjön a pénzéből.

Nincs biztosítása. Nincs szabadsága. Nincs tartaléka.

A hiánya gazdasági és nyelvi: annyit dolgozik, mint három ember, de az államnak csak egy statisztikai adat.

A dolgozó egyetemista nő – 22 éves

A Brown Egyetem a világ minden tájáról vonzza a diákokat. De a szerény családokból érkezők egy másik Rhode Islandet élnek meg.

Rachel szociológiát tanul, egy könyvtárban dolgozik, hétvégén pultosként is, és egy túlárazott garzonlakáson osztozik.

Intelligens, rátermett, elszánt, de óriási nyomás alatt áll: – tanulás – munka – adósság – bizonytalan jövő.

A hiánya akadémiai: az egyetem ünnepli a sokszínűséget, de nem védi meg azokat, akik egyszerre tanulnak és küzdenek a túlélésért.

Az idénymunkás tengerparti nő – 41 éves

Newport gyönyörű azoknak, akik meglátogatják. Katasztrófa azoknak, akik egész évben ott élnek.

Tanya nyáron egy kikötői étteremben dolgozik. Télen bármilyen elérhető munkát keres: boltok, takarítás, kisebb megbízások.

Gazdag turisták, szegény lakosok.

A hiánya idényszerű: három hónapig nélkülözhetetlen, a másik kilencben láthatatlan.

A kisvárosi nő – 54 éves

Providence-en kívül egy elfeledett Rhode Island húzódik: régi textilgyárak, vörös épületek, viharvert utcák. Linda egy ipari mosodában dolgozik. Ismétlődő mozdulatok, forró gőz, soha véget nem érő műszakok.

A bérek minimálisak, a munka nehéz, a jövő változatlan.

A hiánya ipari: egy soha vissza nem térő gazdasági múlt árnyékában dolgozik.

Epilógus – Rhode Island

Rhode Island kicsi, de a problémái hatalmasak: magas lakbérek, alacsony bérek, korlátozott lehetőségek.

A nők mindezek alatt összezúzva élnek. Mindig az első vonalban, soha nem védve.

Elmélkedés – Rhode Island

A nők hiánya itt egy paradoxonból fakad: egy apró állam, amely senkit sem képes megvédeni.

Mikroterekből és mikroesélyekből álló hiány ez: túl kicsi ahhoz, hogy fel lehessen kapaszkodni, túl szűk ahhoz, hogy el lehessen menekülni.

És ezekben a fojtogató terekben a nők egy egész államot irányítanak, amely a táj részének tekinti őket.

DÉL-KAROLINA

Dél-Karolina az éles ellentétek állama: tökéletes strandok és szélsőséges szegénység, gyarmati történelem és még mindig szegénységben élő fekete közösségek, növekvő városok és stagnáló külvárosok, képeslapra illő turizmus és rosszul fizetett munkák. Ez az egyik olyan hely, ahol a nők viselik a legnagyobb terhet, hagyomány, vallás, család, megfizethetetlen költségek és szegényes szolgáltatások között. És ez az egyik olyan ország is, ahol a nők szabadságáról még mindig vitatkoznak, ahol korlátozzák és ellenőrzik.

Dél-Karolina jól öltözik, amikor kell, de a gerincét olyan nők tartják, akiket senki sem lát.

A Lowcountry afroamerikai nője – 36

éves

Amina Charlestonban él, egy gullah geechee közösségben. Hatalmas kulturális örökséget hordoz: a rabszolgaság, az ellenállás és a minden ellenére megőrzött identitás történetét.

Egy belvárosi turistaétteremben dolgozik. A kultúrája ihlette ételeket szolgál fel olyan embereknek, akik semmit sem tudnak a történetéről.

Anya, lány és dolgozó nő. Hosszú műszakokban dolgozik, a városhoz képest magas, de az itteni megélhetéshez alacsony bért keres, mert Charleston túl drága lett azoknak, akik ott születtek.

A hiánya történelmi és városi: itt a feketék története mindennek az alapja, mégis kívül marad a hivatalos elbeszélésen.

A konzervatív Dél fehér nője – 42

éves

Megan egy vidéki területen él Anderson és Greenwood között. A családja konzervatív, a templom központi szerepet játszik, a közösség zárt. Itt a szabályok nincsenek leírva, de szigorúbbak a törvénynél. A férje az építőiparban dolgozik, ő pénztárosként egy áruházban.

Minden döntést megfontolnak: hogyan öltözködjön, mit mondjon, mit gondoljon. A válás botránynak számít. Ha nincs gyereke, az bűn. Ha önállóságot kér, az „hitetlenség”.

A hiánya kulturális: egy mások által eldöntött szerepben él, és ha megváltoztatja, mindent elveszít.

A Myrtle Beach-i turizmus nője – 29 éves

Jamie egy tengerparti szállodában dolgozik. Nyáron a recepción, télen takarít, ahogy éppen szükség van rá.

Myrtle Beach paradicsomnak tűnik azoknak, akik meglátogatják, de kalitka azoknak, akik ott dolgoznak: alacsony bérek, magas lakbérek, teljes idényszerűség, nulla stabilitás.

Jamie egy kicsi, közös lakásban él. Heti hat napot dolgozik. És amikor véget ér a szezon, abban kell reménykednie, hogy enyhe tél lesz.

A hiánya gazdasági: minden a turisták körül forog; semmi sem a lakosok körül.

A biztosítás nélküli nő – 55 éves

Dél-Karolina azon államok egyike, ahol a legkevésbé férhetők hozzá az egészségügyi ellátások. Sok dolgozó nőnek nincs biztosítása. Sokan lemondanak az alapvető ellátásról. Linda takarítóként dolgozik egy klinikán. Minden nap belülről látja az egészségügyet, de magának nem engedheti meg.

Krónikus fájdalom van a kezében, de nem állhat meg. Fél az orvosi vizsgálattól, mert tudja, hogy a kezelést nem tudná megfizetni.

A hiánya egészségügyi kérdés: mások gondozása körül dolgozik, a sajátjához pedig nincs joga.

Epilógus – Dél-Karolina

Dél-Karolina olyan állam, amely állandó feszültségben él modernség és hagyomány, látható gazdagság és rejtett szegénység között.

A nők fizetnek meg minden ellentmondásért: – merev vallás – zárt szerepek – kizsákmányoló turizmus – mélyen gyökerező rasszizmus – elérhetetlen egészségügy – túl alacsony bérek.

Ő a tartóoszlop, mégis apró díszként kezelik.

Elmélkedés – Dél-Karolina

Itt a nők hiánya a tökéletes összefonódásból fakad: nyomasztó történelem, uralkodó vallás és törékeny gazdaság.

A nők múlt és jelen közé szorulva élnek: a múlt korlátozza őket, a jelen felemészti őket, a jövő pedig nem garantált.

És ez a fejezet arra szolgál, hogy feltárja a csupasz igazságot: Dél-Karolina nem azért lassú, mert az akar lenni. Azért lassú, mert nem akar változni. És ennek a tétlenségnek az árát mindig a nők fizetik.